(Sagmeister Peity Laura)
... Képtelen vagyok beszélni. Pontosabban bármeddig, bármiről beszélek, de mindig úgy érzem, hogy a dolgok arrébb vannak, nem lehet eltalálni őket a kimondással. Körbeírom, "körbebeszélem" a valóság kimondandó foltját, de magát a dolgot -talán lényegénél fogva- nem lehet kimondani. Itt jönnek -helyette- a gesztusok. Egy karba markolás, egy ölelés. Szeretem azokat az embereket, akik képesek ezekre a nekem erősnek tűnő megnyilvánulásokra. Az erősebb lét közele... Pl. B.Sz. csodálatosan mondta, mondta a kimondhatatlant, aztán tett egy megfellebbezhetetlen gesztust.
Talán emiatt fontos nekem a festészet: megengedi azt is, hogy -ha valaki úgy látja jónak- pacákat fröcsköljön, hajtogasson, csurgasson, stb. Lehet, hogy a festészet tovább tud elmenni? De ott is van határ!
Nem azonos egy fotorealisztikus portré a realista leírással! Számomra több annál. Más dolog azt mondani: "X.Y. megrettenve nézett", mint festeni egy arcot, amin ott van egyfajta rettenet, de elkerülhetetlenül több, más érzelem is. Ráadásul én, a befogadó nézek bele egy sor érzelmet.
Mi több a festészetnél is? Naná, hogy maga az ábrázolandó élet. Mindaz, amit -mint egy foltot- körbe tudok színezni szavakkal. Árnyékolom, hajtogatom, színezem a környékét, de a folt ott marad középen, szín nélkül, hiszen a "színek" is metaforák ebben az esetben. Bármi a körbeírt foltból legjobb esetben is csak rész, utalás, metonímia, szimbólum, stb.
