"Riva olyan lehetett számára, mint Hans Castorpnak a Berghof-szanatórium: azáltal érezhette magát az élet centrumában, hogy végre távol került a világtól. Bizonyára e kettősség miatt sikerült az, amire 1913 nyarán vágyott: "csak önmagammal szembesülni". Oda kerülhetett, amit Rilke "a szív hegyeinek" nevezett. (Földényi F. László: Az eleven halál terei; Jelenkor Kiadó 2018. 70-71.old.; )
Kb. 30 éve keresem a pontos szavakat, kifejezéseket Moszkvára. Próbáltam sokféleképpen leírni, meghatározni. Voltak szövegek, amik majdnem arról szóltak, amit én kerestem. Rilkénél az "erősebb lét közele", meg Bulgakov Moszkvája; Doderer lépcsője (szintén nála Melzerke lámpája); sok szöveg, amiben a megvilágosodásukról írnak emberek; a katarzis definíciója; szerteágazó fogalom-labirintus, amiben (ki)utat kerestem, aztán elhallgattam.
A Földényi-idézet közel áll ahhoz, amit kerestem. Az is nyilvánvaló, hogy senki más nem írhatja le Moszkvát, az én Moszkva-érzésemet, csak én. Ha akarom. Egyelőre nem akarom, nem tudom.
Ami biztos, hogy fent jártam a "szív hegyein", szembesültem önmagammal, mindentől távol voltam, és hirtelen ráláttam erre a végtelen távolságra úgy, hogy közben sosem voltam olyan közel a végtelenséghez, távolsághoz, mint ott és akkor. Benne voltam valamiben, de távol is a világomtól. Így sikerült rálátni a kétségbeejtő valóságra: nincs semmi, nincs remény, halál van. Ugyanakkor végtelen a szépség és a szabadság, hiszen a felszín, a máz, a megszokás és az élet hétköznapjai eltakarják a halált, de mindig sejthető valami belőle.
A metró utolsó kocsijában állva kinéztem a havas városra, és amit addig rondának láttam, hirtelen csodálatosnak tűnt, egyszerre láttam a havat, a csöndet, a magányt és a szomorú valóságot, hogy mindez elmúlik, mint ahogy én is, és azok is, akik még hiszik a végtelen életet. Nincs mit tenni. A baj, hogy egy ilyen erős meglátás után nem lehet úgy tenni, mintha semmi sem történt volna.
