A kétségbeesés hullámai: sosem lesz vége ennek az értelmetlen időpocsékolásnak, ami maga az élet(em). Teher, nehéz, fárasztó, céltalan: én pedig belerokkanok, roppanok, török tőle. Lopott percek festőkkel, emberekkel, de már az is fáraszt, ami jó. Mire közel kerülök hozzá, már csak pislákol bennem a vágy, hagyom inkább, teszem a "dolgom", és nem teszem a DOLGOM, ami meghatározhatatlan, képlékeny, behatárolhatatlan, bár tisztán érezhető, hogy merre van, mivel kapcsolatos.

Semerre/mindenfelé

"...mindig a végső vers stb. gyakorlatilag megvalósítható eszméje cibált valamerre, míg át nem állt a tér, "a táj", hogy nincs semerre, és mindenfelé van. Minden felé, csak nem biztos, hogy "valami" ott bármi is, tehát a "minden" nincs, csak elemi erővel a késztetés, a "Felé"."

(Tandori Dezső)

"...e lágy takaró..."

(Alberto Burri)

Foltozgatom, ragasztgatom, takargatom. Ha elszakad, megjavítom. Újat nem veszek, mert drága, meg a réginek már ismerem minden gyűrődését, foltját, repedését. A foltok is az alap részévé váltak. A teljes szövet csak a folttal együtt használható. Pecsétes is, ütött-kopott anyag. Ki emlékszik már, mióta vannak itt ezek a nyomok. Szeretem az ismerős szagot, ami beléivódott. A tapinthatóan lágyuló, de még mindig érdes textúrát.

Takaróm, lágy, meleg otthonosságom, fészkem, életem.

Amíg lehet

(Klee)

"ha hallotok
amíg lehet
vigyázzatok!"
(Muskát Zsuzsa)

"A sóhajom én is

Úgy tartogatom

Nem merek moccanni

Ezen a padon"

(Szép Ernő)

Csak

(Guczó)

Ma csak ennyi: egy kép megint. Sok a tennivaló, messze a vége...(?) De ez jó. A fal előtt, várva egy másik falra. Kopottas, málló, vizes földszerűség. Akadály. Ok a nézésre. Lerombolandó korlát. Felszabadító bonyolultság. A hely.

Tépett partszegélyek

(Mark Rothko)

"Mégis: Rothko a legbeszédesebb festők egyike, ott beszédes, ahol nincs szavunk. Meg se moccanunk, ez "nézésünk". Átéljük magunkat úgy, mint amikor hosszú időn, napokon (heteken?) át semmi sem "zavar". Nincs semmi se "rendben". De legalább nem részleteződik. A foltok, párnák szél-kiszálazódása: még jó is, hogy van. Mint ahogy térképen nézünk tépett partszegélyeket."

(Tandori Dezső)

Szabálytalanság

(Mark Rothko)

"Mark Rothkónál a szabálytalanság (...)a mű éltető eleme, lélegzete. (Mindegy, milyen hasonlatokat mondunk. A kimondhatatlant-mégis-mondhatót próbáljuk tagolni, érzékeltetése céljából.) A rothkói vonal azonban nem szaggatott. Csak légiesen, "éterien" sérült."

(Tandori Dezső)

Ternyák

(Ternyák Z., Tóth I.-Felhő a Gangesz fölött)

Minap beszélgettem valakivel filmekről, aki nagyon sajnálta, hogy Mickie Rourke "elvesztegette a tehetségét", meg, hogy már nem hasonlít önmagára. Én nem sajnálom. Mert nem hiszem, hogy "elvesztegette" volna. Szerintem a tehetség nem ilyen egyszerű kérdés.

Pl. Ternyák évek óta halott. Mikor az első sikeres szerepét játszotta, lehetett érezni, hogy ilyen intenzitás mellett nem fogja sokáig bírni. Az ő tehetsége is formátlan, bekeretezhetetlen volt. Nem létezett kategória, amelyikbe bele illett volna. Egymaga alkotott "kategóriát". Hozzá kellett volna igazodni, nem vele erőszakoskodni, hogy igazodjon.

Jelenléte provokáció volt. Kérdés. Ordítás. Hiánya kényszer a szavak keresésére, a menthetetlen megmagyarázására. Felelősség. Lenni kell. (?)

Falak

(Guczó)

(de Stael)

"Egy festmény absztrakt és figuratív kellene, hogy legyen egyszerre. Mint fal: absztrakt, mint térreprezentáció: figuratív... A tárgy nem létezik... Nem azt festjük, amit látunk, hanem azt a sokkot, amit tőle kapunk... A dolgok festés közben állandóan kommunikálnak a művésszel..." (Nicolas de Stael)

Kép

(Guczó)

A fotóst Balogh Attilának hívják, Guczó néven lehet megtalálni a képeit.

Ami van/2.

(R. Rauschenberg)

"ami van, széthull darabokra."

(J.A.)

Ami van...

(Tápies)

"Ami van, csupa sebzés..."
(Ingeborg Bachmann)

Tápies

Ma végre megvan Tápies! Találtam sok-sok képet tőle. Szép, szeretem. Aranyló, földszínű, fehér ragyogás. Máskor fekete, sáros, ragacsos mélység.

Foglalkozni a formátlansággal.

Minimum

(J. Pollock)

Napok óta absztrakt expresszionisták és "hasonlók" képeit nézegetem. Lenyűgöznek ezek az aligszínek, aligkompozíciók-aligképek. Mégis magukba sűrítenek valamit, ami tetszik nekem, ami épp a megszólalás, látszás/láttatás minimumával közelebb van hozzám, mint a kerekre, harmonikusra csiszolt látszólagos teljesség ígérete, illúziója, akár zenében, akár képen, de legfőképp az irodalomban.

Legyen a minimum kívül, de mögötte érezzem a doboló, üvöltő, fájó, simító, gyengéd teljességet, vagy annak a hiányát, a hiány tudatát. Nem kell az illúzió! Elég!

MD2.

(Vojnich: Átjáró)

"Másképp hogyan érthetnénk meg végül még a néma gyerek szavát is? Hogyan volna lehetséges az a csoda, hogy a mi siralmas eszközeinkkel, szóval, tettel, rúgásokból, tréfából, otromba, elnagyolt jelekből mégis megértjük egymást? Hogy közölni tudunk többet, mint a mondanivalónk? Hogy felfogjuk azt is, ami nincs benne, s ami bele sem férhet kifejezőeszközeinkbe?" (Ottlik Géza)

Kevés

(Molnár Péter)

Sok is, kevés is az, ami van. Épp a hiány, ami van. Vannak napok, amikor tudom, hogy ez a hiány, a kevés a legtöbb, ami lehetséges. Ebben a hiányban, kimondhatatlanságban, megfoghatatlanságban van mindaz, ami jelent valamit. Ezt a valamit érdemes dédelgetni, őrizgetni, mert a legfontosabb. Formátlanságában rejlik az egyedisége.

A fehéres szakadás repedéseiben a "telített semmi" útja kanyarog, a kimondhatatlanság, tapinthatatlanság, érinthetetlenség. Az az alap, ami széppé teszi a repedéseket, hibákat, felszakadásokat. A csönd telítettsége. Igaz: a többi csak felszínes fecsegés.

Szombat

(Dubuffet)

"S a kert? Az öntudatlan változik.
A fákon új, szerelmes Nap ragyog.
Árnyéka semmi- tiszta borzadás.
És értem ezt is. Nézem, hallgatok.

E hallgatásban nincs tragédia.
Szombat van benne, készülő ebéd."

(Karafiáth Orsolya)

Csend van. Jóleső. Zene, képek. Éjszaka.

Jó lenne, ha tudnám formába önteni a csöndem mögötti fájdalmat, tétovaságot. Amiről képtelen vagyok beszélni, és azzal vígasztalom magam, hogy amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell...Ugyanakkor az állandó kín és vágy, hogy mégis megtaláljam a megfelelő szavakat, az érzésekhez tartozó formát. Ha tudnék festeni, most megfesthetném a legszebb képemet. Ha írni tudnék, elmondhatnám az egyik legszebb történetet.Ha.

De marad a csönd, és a pillanatnyi öröm amiatt, hogy legalább ennek a semmivel össze nem hasonlítható fájdalomnak a szépségét képes vagyok ma látni.

Péntek este, aztán éjjel

Nem kellene mindig fontolgatni, bonyolítani: akkor kell(ene) megtenni minden, amikor lehet, hátha végül késő lesz.

Ma az Alaszkában az egyik bolond szereplő azt mondta, azért lett csavargó, mert egy nap "megtalálták". Színes fények vették körül, figyelték, és attól kezdve sehol nem találta a helyét.

Ezt ismerem. Ezt a folytonos vágyakozást a teljes nyugalomra, biztonságra, ugyanakkor a kényszeres vándorlást, helykeresést.

Kavafisz szerint a hosszú utat kell választani Ithakába, de közben végig a célra kell gondolni. Nem tudom. Tetszik ez a kép, szép a panoráma...De egy biztos pont jó lenne a távolban.

Se közel, se távol.

Lennék pedig közel.

Ezt tényleg akarom.

Péntek éjjel

(Mark Rothko)

Felszakadó fényfolt mögötti felvillanó sötétség. A sötét megtapasztalható ragyogása.

Mikor a kapcsolat megléte a legtöbb, ami lehetséges, ami elgondolható, kimondható, érezhető. Ha nincs kapcsolat- csak a mindennapi találkozások érdekes vagy érdektelen felszíne működik. Ha van kapcsolat- kiderül, hogy minden jelentést szét kell bogozni, szálakra szedni: kitekerni azokat a szálakat, amik a díszhez tartoznak, és amik az alapot adják.

A választás kényszere. A kiállásé.

Belül van a kapcsolat ereje.

Mi köt össze?

Csütörtök, délután

akkor inkább
el
gat-getek

Rémületemben

(Tandori)

Szerda, délelőtt

(Bálint L.)

Miközben ülök egész nap a dolgozatokkal, kint süt a nap. Szemben falak. A szürke betonon megcsillan a fény. A lift gépházai, mint a piramisok, szentélyek. Tompa színek, a visszafogott közömbösség áradó ürességében lehetőségként érzékelhető otthonosság.

Szerda délelőtt. A szokásos várakozás. A szokásos hiány.

Ma elhiszem, hogy ez szép.

Haiku

"...a jó haiku a gondolkodás állóvizébe dobott kavics..."

(Alan W. Watts)

Vigyázz, hova lépsz!
Szentjánosbogár fénylett
tegnap este ott.
(Issza)

Ébredj fel, ébredj!
Nem lennél-e barátom,
pihenő lepke?
(Basó)

Várunk valakit.
Léptei távoliak-
hullt levelek, ó!
(Buszon)

Listám

József Attila; Csontváry; Ottlik Géza; Szép Ernő; Doderer; Auster; Klee; Fra Angelico; Mandelstam; Celan; Bulgakov; Jász A.; Tóth Krisztina; Borbély Szilárd; Tarkovszkij; Jim Jarmush; Kim Ki-duk; Krasznahorkai; Tom Waits; Hundertwasser; Giacometti; Váli D.; Vojnich E.; Szüts M.; Záborszky G.; Umberto Eco; Borges; Duchamp; Erdély Miklós; Petri György; Weöres Sándor; Pilinszky; Hölderlin; Büchner; Csáth; Ternyák; Enyedi Ildikó; Dubuffet; Gedő Ilka; Vajda Lajos; Ország Lili; Tandori; I. Bachmann; Szabó T. Anna; Nick Cave; Dosztojevszkij; Gulácsy; Tolnai Ottó; Rilke; Molnár Péter; Hajós; Kiss Tibor...

"Itt olyan neveket igyekszem egymáshoz közelíteni, amelyek oly távol esnek egymástól, hogy egymás mellé helyezésükből talán valami új gondolat keletkezhet." (Paul Valéry)