Miután kiszálltam, lassan elindul. Nem nézek felé, hagyom, hadd menjen. Sokáig állok ott mozdulatlanul, nem tudom, mit várok. Már nincs mit várni. Még mindig szemerkél az eső, a cipőm be fog ázni: belelépek a legnagyobb tócsába. Hideg, őszi eső. A házak ugyanolyan feketék, mint mindig, fölöttük a rémült ég szürke kövezete. Csend. Az eső tocsogása, a cipőm kétségbeesett cuppanásai. Megyek. Az arcomra folyó víz betakar, majd vízzé válok én is, ott maradok abban az utcában, szétfolyva, eggyéválva az úttal, szeméttel, a belém lépők cipőjének anyagával.
Felszívódom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése