Ma egész nap a részképzés jár az eszemben. Az a lány, aki voltam, az a hang, amelyik a kazettán szól. Ahogy a hangom beszűkült és megfakult, úgy szűkült be és fakult meg a világom is. Azok az emberek járnak a fejemben, akikkel akkor találkoztam. Telefonszámok az ügyvédi kamara végeláthatatlan listáin. Srácok, akik a lépcsőn énekeltek, a folyosón rendeztek ünnepi vacsorákat, egész éjjel beszélgettek, taxin mentek az éjszakai városon át. Akik rémesen kék csirkét ettek velem együtt, dalt írtak nekem, mindenfélét összeittak, rossz magnókon hallgatták a sokszor átvett zenét. Szeretnék levelezni velük, szeretném tudni, hogy emlékeznek rám, hogy annak a pár hónapnak a realitása nem csupán bennem él még. Fényképeket akarok róluk. Azt szeretném, ha a visszajelzéseik nyomán feléledne az, aki voltam, visszatérne az ifjúság. Nem hiszem, hogy nyomtalanul elmúlhatott mindez, kérem vissza az életemet!
A sár egészen más hangulatot hív elő bennem. Arra gondoltam, akár ide is tehetem, semmiképp sem tagadásként, inkább alternatív tükörként. A szavak nem az enyéim, de az érzés az enyém.
Te hallod s mintha vergődő saját
lelked sötét zengését hallanád;
szárnyát veri, halálos csöpp fogoly,
s röpűl a Föld, a zengő légypokol.
Ottkünn az eső megered s kopog,
mint majd ítéletnapján a dobok
s mindent valami nagy magányba zár
szennyesen és puhán a sár, a sár.
