Táblatörlés

"Láng-krétaként töröm az éjt,
tartóssá tenni röpke írást.
cserélek nyílvessző-zenét,
összhang helyébe vad visítást."
(Mandelstam-Kálnoky László)

Tükörkép

(Kun Emília)

Tükrök: tudva senki se írta

le még, mit is rejt lényegetek.

Ó ti, idő köze-rései; mintha

rosta ezer lyuka töltene meg./

Tékozlók -még néma teremben,

távoli erdőként ha dereng...

Csillár ágasa jár öletekben,

hasítva a szűzi végtelent./

Festőiek olykor. -A közeledőt,

ha bejárást nyer, képmása betölti-,

félve csukódtok mások előtt./

A Legszebb marad itt csak -amíg

túl a szemérmes orca felölti

Narcissus tiszta vonásait./

(Rilke -Halasi Zoltán)

Semmi

Aztán, mikor támaszkodnál, észre venni, hogy nincs is fal, hogy áteshetsz a semmin, támaszték sincs, és talán te sem vagy. Nincs fűtés, de hideg sincs, mállás sincs és idő sem, a fal is te vagy, meg a kopott vakolat is.
Lenni semmiként a semmiben, arc nélkül és alak nélkül, támaszkodva a semminek, beledőlve a semmibe.

Nyugalom

(Guczó)

Nekitámaszkodni a falnak. Dohos, málló, víz itatja át, porlik az anyag, kongó üresség hallatszik a tégla koppanása helyett. Moha lepi, zuzmó.

Érezni a falban összegyűlt időt. A fűtést, a vakolás gondosságát, a munka alaposságát, a figyelmet.

Támaszkodni ennek a falnak, az első pillantásra alig látható bizonyosságnak, biztonságnak: biztos, hogy kopik, múlik, omlik, mállik, de van. Támaszték, megtartó, a hűvös ellen védelmező melegség: begubózni, odatámaszkodni, megsimítani való otthonosság, a nyugalom vágyának ereje, szépsége, színe. Az illúziók tarkasága helyett a semmi bizonyossága. Valódiság.

(Kitano Takeshi: Bábok)

12.12.

"És nem tudom, mily dajkahang

cseng a szívembe csendesen:

nyugodj, hiszen csak este van

s mitől is félnél, kedvesem?"

(József Attila)

A Mester és Margarita

"- Mennyit szenvedtél, szegénykém! Talán csak én tudom egyedül, hogy mennyit. Ide nézz, ősz szálak vegyülnek hajadba, és szájad mellől ez a ránc nem múlik el többé. Kedvesem, egyetlenem, semmin se törd a fejed! Túlságosan sokat kellett a fejedet törnöd, eztán már én gondolkozom helyetted. És ígérem neked, érted: megígérem, hogy minden jó lesz, káprázatosan jó!

- Nem félek semmitől, Margó- válaszolta a Mester, fölemelte a fejét, és Margarita most olyannak látta az arcát, amilyen akkor volt, mikor azt írta, amit soha nem látott, de amiről biztosan tudta, hogy megtörtént.- Semmitől sem félek, mert már mindent átéltem. Túlságosan rám ijesztettek, most már nem ijedek meg semmitől. De téged sajnállak, Margó, itt a bökkenő, ezért hajtogatom örökké egy és ugyanazt. Légy eszednél! Miért kötnéd össze az életedet egy roncs, beteg koldussal? Menj haza! Sajnállak, azért mondom ezt.

- Ó, te kishitű, szerencsétlen ember!- sóhajtott fel Margarita, boglyas fejét csóválva. Én tegnap egész éjszaka pucéran szerepeltem a kedvedért, kivetkőztem önmagamból, és természetet váltottam, hónapokig ültem a sötét szobácskámban, és mindig csak egyre gondoltam, a zivatarra Jerusalaim fölött, a szememet kisírtam éretted, és most, amikor csőstül zúdul ránk a boldogság, elkergetsz magadtól! Nem bánom, elmegyek, de tudd meg, hogy kegyetlen vagy. Elsivárodott a lelked odabenn!

[...]

- Elég- mondta szilárdan, eltökélten.- Rám pirítottál. Soha többé nem leszek kishitű, nem tépelődöm többé ezeken a kérdéseken. Légy nyugodt. Tudom, hogy mind a ketten lelki betegség áldozatai vagyunk, talán én fertőztelek meg vele...eztán ketten együtt fogjuk elviselni!"

" Talán bizony ahhoz, hogy az ember élőnek érezze magát, okvetlenül kórházi ingben, gatyában kell kuksolni a pinceodúban? Nevetséges!.."

(Bulgakov: A Mester és Margarita; ford. Szőllősy Klára)

" A dolgok pereméig érkeztek. " (Doderer)

Melzerke

(Bálint L.)

" Rég besötétedett már, amikor a szerelvény a Südbanhof csarnokába befutott. A levegő füstös volt, de enyhébb, melegebb, mint odakünn. Lement a széles lépcsőn, kiért az utcára. A város olyan volt most, akárha üreges lenne, öblösen visszhangzó, tágas terű, s mintha a tenger szintje alatt terülne el, úgynevezett depresszióban: számos fény futotta-kúszta be; s aztán csilingelve és kivilágítva megérkezett a villamosa. Ahogy a Ringre ért, ahogy a Hofburg mellett elhaladt vele, odakint minden maradéktalanul elmerült: csak a formája maradt meg az egésznek, az, ami már kő, ami nem változtatható. Ott volt benne, áttekinthető modellként. A lépcsőház megszokott tiszta atmoszférája, embereknek szánt istállószag, az otthon. Kulcsok csörömpölése. Az előszobai villanykapcsolót meg sem érintette, Rak számvevőségi tanácsosné üvegajtaján át épp elegendő világosság szűrődött ki. Amikor pedig a maga elülső szobájának ajtaját kinyitotta, ahol a kandalló meg a medvebőr várta, a táruló rés nem feketéllőn tátongott rá. Itt fény volt. Új fény, amilyent eddig ebben a szobában nem is látott. Éles, tiszta és magányos és padló-közeli fényesség volt, mintha a falnak és a tapétának ezen a jelentéktelennek vélt helyen egyszerre szeme sarjadt volna titokban, s ez nézne rá lentről, tágra nyílva: sugárzó, az árnyakat visszafordító, mély fény, még aligha látott, alulról fölvetülő, széklábak, ahogy mintha összecsukódnának az ülőkék felett, s a kandalló padló-közeli talapzata fénylik kápráztatón.

Melzer hátardőlt nyomban, neki az ajtó belső felének, mert mintha támasztékra lett volna szüksége, s így is maradt, baljában a lapos kis bőrönddel." (Doderer-Tandori )

Eső

( Presser Gábor )

"[...] fölém feszíted nyugtató födélnek,

világnyi biztonságnak,

simítható égi vidéknek,

úgyhogy bádog-kabátom összefogom,

összefogom magamon rongyos versem,

megidéztelek, itt vagy az égen,

itt vagy vizes ingemben, teafőzőm melegében,

itt és valahol, mint az eső,

nézd, zuhog egyre,

zuhog egyre vadabbul. "

(Parti Nagy Lajos: Ének az esőben )