(Bálint L.)" Rég besötétedett már, amikor a szerelvény a Südbanhof csarnokába befutott. A levegő füstös volt, de enyhébb, melegebb, mint odakünn. Lement a széles lépcsőn, kiért az utcára. A város olyan volt most, akárha üreges lenne, öblösen visszhangzó, tágas terű, s mintha a tenger szintje alatt terülne el, úgynevezett depresszióban: számos fény futotta-kúszta be; s aztán csilingelve és kivilágítva megérkezett a villamosa. Ahogy a Ringre ért, ahogy a Hofburg mellett elhaladt vele, odakint minden maradéktalanul elmerült: csak a formája maradt meg az egésznek, az, ami már kő, ami nem változtatható. Ott volt benne, áttekinthető modellként. A lépcsőház megszokott tiszta atmoszférája, embereknek szánt istállószag, az otthon. Kulcsok csörömpölése. Az előszobai villanykapcsolót meg sem érintette, Rak számvevőségi tanácsosné üvegajtaján át épp elegendő világosság szűrődött ki. Amikor pedig a maga elülső szobájának ajtaját kinyitotta, ahol a kandalló meg a medvebőr várta, a táruló rés nem feketéllőn tátongott rá. Itt fény volt. Új fény, amilyent eddig ebben a szobában nem is látott. Éles, tiszta és magányos és padló-közeli fényesség volt, mintha a falnak és a tapétának ezen a jelentéktelennek vélt helyen egyszerre szeme sarjadt volna titokban, s ez nézne rá lentről, tágra nyílva: sugárzó, az árnyakat visszafordító, mély fény, még aligha látott, alulról fölvetülő, széklábak, ahogy mintha összecsukódnának az ülőkék felett, s a kandalló padló-közeli talapzata fénylik kápráztatón.
Melzer hátardőlt nyomban, neki az ajtó belső felének, mert mintha támasztékra lett volna szüksége, s így is maradt, baljában a lapos kis bőrönddel." (Doderer-Tandori )
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése