„A kereszténység a színeket a fény látható megnyilatkozásaiként, s így Isten tetteiként szemléli. (…) A keresztény Szentháromság színszimbolikájában legtöbbször a fehér szimbolizálja az Atyát, a kék a Fiút és a vörös a Szentlelket. (…) A fehér az isteni fényt, a tökéletességet, a tisztaságot és az ártatlanságot is jelöli. (…) A római és a görög egyház hét szentségének is van színértéke, a keresztségé – fehér (tisztaság). (…)
Az alkímia színszimbolikájában a fehér a higany, az ártatlanság, a boldogság és megvilágosodottság színe. (…) A magyar népköltészet színszimbolikájában a fehér szín minden esetben a megtisztulást, az ártatlanságot és a szüzességet jelzi. Alkalmas az ártó erők távol tartására, s így válhatott gyászszínné is. Régen csak a fejedelem járhatott fehér (hóka) lovon, lakhatott fehér sátorban, viselhetett fehér süveget. Később is az előkelők színe volt.” (Hoppál Mihály – Jankovics Marcell – Nagy András – Szemadám György:
Jelképtár, 1996.)
S ha már a színszimbolika széles mezejére merészkedtünk: egy szimbólumlexikon címszavával még vessük egybe a föntieket. A fehéret „úgy is tekinthetjük, mint ami nem szín, esetleg a spektrum valamennyi színének egyesüléseként, a Paradicsom még töretlen ártatlanságának szimbólumaként, vagy a megvilágosodott ember végcéljaként, amikor ismét létrejön a paradicsomi állapot. Sok kultúrában fehér vagy színezetlen ruhát viselnek a papok, ami szimbolikusan a tisztaságra és az igazságra utal. Fehér ruhát hordtak az újonnan megkeresztelt keresztények, és fehér ruhában ábrázolják az utolsó ítélet után az üdvözülteket. A pápa fehér ruhájának szimbolikus jelentése: megdicsőülés, dicsőség és mennyei út; már Püthagórasz ajánlotta, hogy a szent himnuszok előadói hordjanak fehér ruhát. Az égieknek fehér, a föld alatti hatalmaknak fekete állatokat áldoztak. A Szent Lelket galamb alakjában szokták ábrázolni”.
Lehet negatív értelme is a színnek: pl. álomban a fehér ló a halál előérzete. Sok kultúrában fehér alakok a szellemek (pl. fehér asszony), „megfordított árnyak”. A kínai szimbolikában az ősz az öregség, a Nyugat és a szerencsétlenség színe. (Hans Biedermann:
Szimbólumlexikon, 1996.)
(Ezt Sümegi György írásából emeltem ki, a forrást ld.:
http://www.forrasfolyoirat.hu/0401/sumegi.html )
"A vakító fehér lepedőn csupán árnyképe marad, mint egy másik, kimondhatatlan világba vezető kapu."
(Borbély Szilárd: Árnyképrajzoló)"Talán itt kellene megmagyaráznom költői eljárásom, alkímiám lényegét, ugyanis én a szépen összelapátolt, söprött sókupacok között [...] úgy sétálok, akár egy kereskedelmi utazó, mint egy vérbeli sókupec (Apollinaire), mit ahogyan valóban az is vagyok, sókupec a szó szoros értelmében, ugyanis Kracsun őseim egyik ága sókupeckedéssel foglalkozott [...], Vitéz nagyanyámnak pedig egyik legnagyobb szenvedélye volt a szappanfőzés [...]"
(Tolnai Ottó: Költő disznózsírból; 138.old.)És a sóhoz kapcsolódva Derek Jarman:
"Az egyik könyv kinyitja a másikat. Saturnus könnyei a széles, sós tengerről. A só keserű és szomorú. Sóbányák. A föld sója egyúttal a lelke is, oly becses, hogy mennyiben használod, egy csipetnyit vess a hátad mögé. A régi sóban rejlő leülepedett bölcsesség. Miután a sót megáldották, meghintette vele a szenteltvizet. Krisztus az a só, amely romolhatatlanná avatja földi porhüvelyünket. A só isteni tudás. Oly értékes, hogy drágakövekkel kirakott szentségtartó őrzi a refektóriumok asztalán. "Hintsük meg a világot sóval, de ne árasszuk el vele"- mondta Szent Jeromos."
(Derek Jarman: Chroma, Palatinus, 2010.; 19.old.)
