Ki mit tesz, mit tenne, ha egyszerre, húsz év után beköszönne hozzá sírva, mosolyogva az emlékei közül a legszebbik? az, amelyik már rég lejjebb csúszott a tudatban, szinte a tudatalattit simogatta, beleépült? amelyikhez képest volt szomorú vagy vidám, de szinte soha nem volt ennek tudatában, vagy mindig is, de nem merte ezt végiggondolni? mert hisz a múlt -elmúlt, mindenhol ezt tanítják-, akkor meg hogy lehet, hogy minden egyszerre van jelen? hogy a jelenlét állandó? és nem is kell, hogy ő is tudja ezt, az a döbbenetes emlék.
Ha én élek, az a sírós, mosolygós emlék pedig bennem van, húsz éve alapoz meg, puhít vagy keményít, dühít, elkeserít vagy fellelkesít, vagyis én - ő (is) vagyok, akkor nem múlt el! hordoztam magammal, és a terhe, ami lenyomta a lelkemet (vagy mit tudom én, mimet), de soha, egy pillanatra sem éreztem, hogy meg kellene szabadulnom ettől a "tehertől", hiszen tiltakozott valami bennem az ellen, hogy -végső soron- magamtól megszabaduljak, a részem. Terhes vagyok vele.
És ma, amikor a lányomnak születésnapja van (volt tegnap: már szinte hajnal van), beköszönt sírva, mosolyogva az az emlék. Igazából nem is emlék, hiszen sír és nevet. Mint én.