Messziről jött. Koszos vonattal, tömött busszal, majd a kutyaszaros lakótelepen átvágva érkezett gyalog. Egyszerre ott volt. Állt vállán táskával, meghízva, őszen, nézett hunyorítva, mintha a nap erős fénye zavarná, pedig dehogy, ez volt a megszokott nézése, így, résen keresztül figyelt mindig, mindent. Tanácstalannak tűnt, mert hogy mit keres, nem dőlt még el, de kereste, keresett valamit (vagy valakit), ez a hunyorításból és a tartásából is látszott azonnal.
Ott állt hát.
Benyúlt a zsebébe, mintha a cigarettája után nyúlna, de csak egy papírdarabot húzott elő, azt gyűrögette, közben összeszorított szájjal pillantott körbe: lakótelep, megmetszett bokrok, néhány gyerek, kutyát sétáltató unott emberek, kis bolt előtt iszogató férfiak, az ablakokból kihallatszó százféle zene, ricsaj.
Lassan a padhoz ment. Leült. A combjára támaszkodva előredőlt. Várt.
Kilépett az ajtón a tavaszi napsütésbe, örült, hogy virágzik az aranyeső, sárga virágja mint a ház színe, megnyugtatta, ismét melegedni fog az idő, csak el kell végezni a munkát, aztán jön a pihenés, jó lesz, csönd lesz, talán lesz idő leülni, ott az a könyv is, a felénél jár, olvasná (kedvesen szomorú), de még a munka..., menni kell. Leszaladt a többiek közé, irányított, nevetett, jól érezte magát, közben újra és újra a sárga virágra pillantott.
Hirtelen érezte meg, hogy figyelik. A pad felé nézett. A hunyorító szem. A keskenyre összepréselt száj. Az örökké várakozó matatás a kézzel. Hát ideért. Most itt van végre.
Úgy ült le mellé, mintha minden nap.
Ültek egymás mellett, behunyt szemmel, mozdulatlanul, csendben várták, hogy reggel legyen, felébredjenek, és egy napsütötte, kora tavaszi, lakótelepi padon találják magukat, körülöttük bágyadt aranyeső panelsárga ragyogásával.
Ott állt hát.
Benyúlt a zsebébe, mintha a cigarettája után nyúlna, de csak egy papírdarabot húzott elő, azt gyűrögette, közben összeszorított szájjal pillantott körbe: lakótelep, megmetszett bokrok, néhány gyerek, kutyát sétáltató unott emberek, kis bolt előtt iszogató férfiak, az ablakokból kihallatszó százféle zene, ricsaj.
Lassan a padhoz ment. Leült. A combjára támaszkodva előredőlt. Várt.
Kilépett az ajtón a tavaszi napsütésbe, örült, hogy virágzik az aranyeső, sárga virágja mint a ház színe, megnyugtatta, ismét melegedni fog az idő, csak el kell végezni a munkát, aztán jön a pihenés, jó lesz, csönd lesz, talán lesz idő leülni, ott az a könyv is, a felénél jár, olvasná (kedvesen szomorú), de még a munka..., menni kell. Leszaladt a többiek közé, irányított, nevetett, jól érezte magát, közben újra és újra a sárga virágra pillantott.
Hirtelen érezte meg, hogy figyelik. A pad felé nézett. A hunyorító szem. A keskenyre összepréselt száj. Az örökké várakozó matatás a kézzel. Hát ideért. Most itt van végre.
Úgy ült le mellé, mintha minden nap.
Ültek egymás mellett, behunyt szemmel, mozdulatlanul, csendben várták, hogy reggel legyen, felébredjenek, és egy napsütötte, kora tavaszi, lakótelepi padon találják magukat, körülöttük bágyadt aranyeső panelsárga ragyogásával.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése