Már két év

2014. február 19.

Halotti búcsúztató vers Szuromi Lajos halálára
 Gyöngyös, 2010. augusztus 11.


Zavartak vagyunk, ha a halálról kell
beszélni, amely a Létezésnek része
csak. Nem maga a létezés. Mert miért
is örülünk minden napnak, amely
felsüt ránk, mígnem görnyedt testünk
elnyugszik nyugtával este? Minden
dolog a Vég felől beszél nekünk a
Kezdet védtelenségéről. Mert átadjuk
magunkat teljesen a pillanatnak, mikor
az öröm a testen át jön túl közel
hozzánk. Vagy van távolság a test és én
közöttem? – Miért nehéz a búcsú és
miért oly könnyű súly a gyász vajon?
Az élet megy tovább, mondják...
De mit mond ez annak, aki halott?
Hogyan búcsúzzunk attól, aki már nincs
közöttünk? Vagy talán sose volt...
Hogyan búcsúzzunk attól, akihez nem
beszélhetünk többé – csak róla mindig?
Mint ahogy beszédünk mostantól
fogva csak szólhat arról, de nem szólíthatja
többé? – Kit is? Azt, aki volt. De ki volt
az, akit jobb híján őnek mondunk?
Aki még itt van még mindig, mint
por és hamu. Mert a test végezetül
nem igényel mást, csak formákat.
Amikor a fájdalom már csak a testnek
fáj: akkor már nem fáj elbocsátani azt,
akit a fájdalom jelent. A fájdalom fia,
akár az urna olyan, a testet jelentő
forma. Jel. – Csónak alakú fejfák, keresztek,
faragott kövek úsznak el a Lét vizén
szemünk előtt. Egy akác, a zöld lomb,
míg konok virághagymák a földben
alszanak. Rózsák, szegfűk és ciprusok;
borostyánok mérges zöldje. És újabban
az árnyékban élő, szerényen lehajló
páfrány. Jelek ezek mind, amelyek
a testre utalnak. Arra a picinyke szóra,
az őre. A halott nyelvére, amely egykor
beszélt. És mint a méz, ajkáról a szavak
harmatoztak. De kit jelentenek a
mondatok, amit mondott? És
az emlékezet görget hangokat maga
előtt. De kire emlékeznek, amikor
emlékeznek? – Hogyan engedjük el azt,
aki már nincs is közöttünk? Vagy talán
soha volt közelebb, mint most...
Hogyan búcsúzzunk attól, aki messzi útra
kél, de fülébe hang nem ér el többé már?
A kezet, hogy engedjük el, amely sosem
fogott, markolt görcsösen, csupán
kitárta ujjait? Mert bár a kéz tett-vett
annyi éven át, nyugodni hogy fog,
és hol is? Elengedni a kéz szokott holt
tárgyakat. Babrál ezzel-azzal, s elejti,
engedi, hogy el. De hogy elengedjük azt,
ki nincs már közöttünk, ki kéri azt?
A gyász csak róla szól talán, a távozóról?
Akit elbocsát az önvád és a lelkiismeret-
furdalás, hogy mennyi mindent nem
hallgattunk meg. Hány nehéz szavát. Tudásunk
fájó terheit a kávé mellett adta volna át, ha
bírtuk volna súlyát életének... De minden élet
olyan súlytalan a másik szemében. Súlya
csak a hallgatásnak van. Verssorokban hinni
mit jelent? Belőlük élni füst és kávé közt,
míg az idő elpereg. A hosszú hamu a cigaretta
végén lehullni készül minden pillanatban. Egy
gondolatra szavak hálóját vetni készül a
hunyorgó szem mögött a test lakója. Míg-
nem eltűnik e szűk földről örökre lénye is
vele. De az idő: szaggatott csend. Az idő
csupán csak forma. Egy szerkezet. A testben
nincs idő, ezért halandó. Csak a beszéd
halhatatlan, és az én. Az én. Ti-tá... Egy
jambus az. A beszéd: formatartó. Ezért örök.
Mint minden gondolat, amelynek hangot adtak.
Borbély Szilárd

Csukott szemmel színházban

"Mert nincs olyan, hogy valóság, nincs olyan, hogy másik ember. Azok, amik történnek, amikkel találkozom, igazából jelképek, amiket nekem meg kéne értenem.Ott rejlik minden mögött a válasz. Ha szembejönnek velem emberek, akkor nem azért érdekesek számomra, hogy kicsodák, micsodák, mit csinálnak, hanem hogy elhozzák-e a halálomat, mondjuk. Nem azért érdekesek, hogy ők kicsodák, hanem mert sosem tudom, hogy ki jön velem szemben. Ki lesz az, aki leüt, vagy akivel olyan dolgom lesz, ami nem most kezdődött el, hanem csak ebben az életben folytatódik, és ki tudja hová vezet. Soha nem tudhattam, hogy akivel találkozom, hogy az végül is a halált vagy a halál arcát hozza, vagy csak egy szembejövő hétköznapi járókelő. S ahogy telik-múlik az idő, egyre inkább nem azt látom, amikor megyek az utcán, és jön velem szemben egy ember, akármilyenféle, hanem azt nézem, hogy jön egy jelkép. Egy jelkép, aki akármi is lehet. Amit nekem meg kell értenem, vagyis inkább értelmeznem kell..." (www.forrasfolyoirat.hu/0807/borbely.pdf , Böröcz András felvétele, interjú Borbély Szilárddal)
 

Ültem csukott szemmel a színházban. Nem bírtam kinyitni és nézni, ahogy begördül abba a fekete lyukba. Hallgatni is alig. Nem találom a pontos szöveget (az eredeti drámában nincs benne), de olyasmi volt, hogy "anyám meghalt, apám meghalt, én is meghalok". És tényleg, kedves Szilárd. Ebben is igazad volt.

Mese

"A tehetetlenség, mozdulatlanság és mozdíthatatlanság ellenében minden madárrepülés arra szólít fel bennünket, hogy ne a földet nézzük, ha repülni akarunk."
(Boldizsár Ildikó: Meseterápia; Magvető, 2010., 368.old.)

 (Oláh Jolán: Galambszeretet)

Ma beszélgetés Boldizsár Ildikóval.

Kibillent a földtengely. Mintha valami készülne. Mintha tennem kellene valamit, de nem tudom, mit.
Bowie meghalt, vele az ifjúkor is, a gyerekem meg arról beszél, hogy a gyerekkora halt szimbolikus halált. Kapaszkodnék én a könyv(ek)be, zenékbe, de elegem van a kapaszkodásból is. Hadd mozogjon! Leesni nem akarnék, de az óvatos támaszkodásból elegem van. Mire az óvatosság?! Mire várni?!
Ugyanakkor: mit lehet "tenni"?!
Fura volt ez a január, valami van a levegőben, valami változik, nem tudom, mi, de a tavasz szaga is érződik, nyugtalanság van.