(Anna Margit: Marionett)

Karafiáth Orsolya: Tisztás

A por, akár a szellem: összeáll.
Kis gnóm a fejben. Hopp, én nem vigyáztam.
Csimpaszkodik lélegzetembe, felnő,
beszél belőlem, nemtelen, hibátlan.

„A tisztáson vagyunk." Ez érthető.
Hogy mindketten - ezt néha elhibázom.
Teremtett lény, az ikrem - mintha én.
Félünk egymástól. Egymagunk a tájon.

Nem mozdulok, a rezdülés veszélyes.
Bogáncs húsa. A friss gyom bőre támad.
Göröngy gáncsol, tövis akad hajunkba.
Fű éle sérti semmi kis bokánkat.

A földbe vágyik némán egyikünk.
Porrá akar, más fejbe készülőnek.
Az árnyaktól tanul, de ők se tudják,
melyiknek mondják, hol lehet a kezdet.

S a föld ragaszkodik. Szárhoz, gyökérhez.
Ravasz kezem! Morzsolj erős rögöt!
Lapulhatsz föld - az izzadás figyel.
Sárrá formálnak nedves ujjközök.

A környék védtelen, a fák nem óvják.
Körmünk nyomán egész csinos halom.
Tépjük a tisztást, őrjöngő gödörré.
Mélyül egyre. Behull a borzalom.

(Ne haragudj, Ildikó, amiért kölcsönvettem a verset és a képet! Tökéletesen ezt kerestem napok óta! Köszönöm!! )