Azzal kezdődött, hogy megnéztem, szebb lesz-e disztichonban mindaz, amit amúgy ritmustalanul unalomig ismerek már. Hát nem lett lényegesen szebb, legfeljebb rövidebb. Antik formában kéne mindig nyafognom, az kevésbé fecsegős.
Hit, becsület, felelősség; bátor, hetyke szabadság!
Elhiszem, elhitetem. Rácsok közt, egyedül.
Később (vizuális impulzusokat keresgélve) találtam két fotót. Egymás mellé teszem őket, hogy emlékeztessenek, rajtam múlik, milyennek látom az utat, amelyen járok. Hogy látom-e az utat egyáltalán...
2007. november 30., péntek
rács, kapu, tér
Bejegyezte:
Andi
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
2 megjegyzés:
Korda Eszter Ottlikhoz kapcsolódóan írja pl. ezt:"Ugyanis a képlet arról szól, hogy a megragadhatatlan érzés a maga pontatlanságában csak egy bizonyos határig fejezhető ki, mert ha túl sok a nyelvi kifejezés, akkor elkeni, pontossá, de nem létezővé teszi az érzést, ami ezáltal kárba vész, "elpancsolódik". Bébénél a kártyavár metafora fejezi ki ugyanezt: csak egy adott határig lehet rakni, azután összeomlik."
Majd később: "A Budában ezért nincs is már történet, ezért számoltatik fel a narráció, csak a lényeg marad, amelyet az összefonódó motívumok szimbolizálnak."-Ezt a regényből ezzel az idézettel támasztja alá:"..az lehet, hogy Medve magában kigyomlálta a regényből a szereplőket, a szenvedélyt, a mesét(....)Maradt Medvének szép tisztán a jó erős keserűség."(101.)
Én meg szeretném, ha legalább az "összefonódó motívum"-aim letisztulnának, bár az -nagyrészt- már rendben van.A lényeg kifejezése pedig akármilyen formában lehetetlennek tűnik, legalábbis az én képességeimmel.Pedig igazad van, talán csak "fogni" kellene egy meglévő formát, oszt' kitölteni.Ha tudnám....
A meglévő formában az a jó, hogy hoz egy "mirelit" hangulatot is. Nem kell felfedezni a spanyolviaszt, elég ráérezni a "most kellő" lüktetésre. Ha ez egy versforma, mondjuk. És az benne a rossz, hogy nem kell felfedezni a spanyolviaszt, elég ráérezni a most kellő lüktetésre. :)
Ezáltal a lüktetés vezeti a kifejezést, ami egyfajta töltelékké válik, teszem fel, egy beigliben. Erről írta annak idején Szatunovszkij, hogy a mondandó látszata sok mai versben nem másból táplálkozik, mint a nyelv szintaktikai sajátosságaiból.
Szóval egy disztichon csak annak jó edény, akinek a nyelv igazán igényes használata meghaladja az erejét. Mint mondjuk nekem. :( Az én választásom abban áll, hogy fecsegek itt összevissza, vagy ráveszem magam valamilyen forma segítségével arra, hogy lefarigcsáljam a felesleget a szövegeimről.
De azok a szavak, amelyek számomra igazán sokat jelentenek - és erre jó példa Ottlik - sosem így születnek. Azok igazi alkotás eredményei, azok még ÍGY soha ki nem mondott szavak. Az ELSŐ kimondásuk teszi őket érvényessé. A valóság - nyelvi valóság, de mégis az... - lesz gazdagabb általuk. És ez nem megy két perc alatt azáltal, hogy három daktilus és két spontdeus egymás mellé taszíttatik. :) :(
Megjegyzés küldése