Ringató

(Gulácsy Lajos)

Ringassál, kedvesem,

szorítsál csendesen.

Nagyon

"De énvelem tisztázódott legvégül az is, hogy az a hipotétikusan létező másik ember se cselédnek, se parancsnoknak, hanem kizórólag arra kell neked, hogy legyen. De arra nagyon."

(Ottlik Géza)

Vasárnap, pár perce...

József Attila Tiszta szívvel című verséhez kapcsolódva Bókay Antaltól olvastam a legérdekesebb, legfontosabb értelmezést. A ma (tegnap: most éjszaka van) aktuálissá tette ismét, hogy elővegyem J.A.-t és Bókayt.

"[...] a személy vetítővásznán egy különös, strukturált, materiális, karakteres semmi érzékelhető, e versben az első két szakaszban a semmi metonimizálódik (valamiféle belső tér teremtődik), a második kettőben pedig a halál (a semmi) narrativizálódik (egy belső idő fut le)."

"A vers narratívájának utolsó lépése [...] a testi lét, az én narratív megtagadása, elvétele és elérkezés afféle "én-telen" létezési terepre, az önzésen túlra.

Belül a "szív": burok és mag, ahogy Bókay írja, de inkább mégis mag. Ehhez a "maghoz" jut el a tagadások során keresztül.

Lebontható minden. Tagadható, megszüntethető, ami lerakódik az emberben. Végül a szív marad az utolsó, amiről még beszélni/hallgatni lehet. Ha a szív megszűnik működni, nem folytatható a diskurzus, ezért csak az élő beszélhet a halálról. Naná.

Semmi nincs. Csak a szív dobog: él. Ez az egy biztos. Megpróbálni tiszta szívvel élni, tagadva akár mindent, csak a tiszta szívet állítva. Ebbe kapaszkodni.

J.A. világa keserű, általában szomorú reménykedés, másnak legalább jó legyen. Remél.

"Szép a tavasz és szép a nyár is,

de szebb az ősz s legszebb a tél,

annak, ki tűzhelyet, családot,

már végképp másoknak remél."

(Ime, hát megleltem hazámat...)

Ha

Nem, a komorság látszólag eltakarja az eget, de valójában ott a fény! Áttöri a felhőt, beragyogja a tetőt. Széppé teszi még az amúgy csúnya házat is, a komor eget is felhasítja. Felszakítás, hasítás, a határok megnyitása: mindig ide térek vissza.

Akármilyen rossz is a helyzet, szépnek látszódhat a komor ég is, áttörheti a határokat valami jó, szép.

Csak jókor kell kinézni az ablakon.

Álarcban

Ma a karneválról beszélgettek a rádióban, semmitmondó beszélgetés volt, de eszembe jutott Velence.

Egyébként is gondolok rá, a Buda is téma mostanában, ehhez kapcsolódva az Ottlik-veduta említődött, Jakus Ildikó szerette Velencét: "Hamvait, így rendelkezett, Velencénél a tenger fogadta magába..."-írta róla Hévizi Ottó, aztán a két, Budáról szóló cikkéhez kapcsolódva: "Viszolyogva nézte a Buda fogadtatását, erre emlékszem. Unszolásaimra, hogy írja tovább 'az Ottlikot', kitérően válaszolt. Érti úgy, ahogy érti, és annak még, akinek; volnék ez én. Különben is, a dolog lényege benne van a két cikkében. Hagyta az egészet. Fotózni kezdett, egyre több történelmet olvasott."

Velence, Buda, Ottlik, a fotózás, Jakus, és sokminden kapcsolódott össze egyszerre.

Álarcok ezek is. Az én álarcaim is.

Az álarc elrejt, ugyanakkor felszabadít. Nem pusztán választás eredménye: az álarc színei, mintái egymásra rakódnak, tekervényeket, minták szövedékét adják. Ki tudja kibogozni a szálakat?! Mi volt előbb? Velence vagy Ottlik? Az öröm vagy a félelem? A boldogság vagy a rettegés? Mit kell választani? Kell-e egyáltalán? Sugallják, hogy a "pozitívat" kell választani, hogy egészséges ember csak a jóban, előremutatóban hisz. Miközben Hévizi is írja: "Hanem talán csak ennyi: ami megvan, tud nem lenni is." Ez biztos, ebben hinni sem kell.

Velencében hiányzik a tágasság perspektívája. Az előre haladó ember falakat lát, labirintusban kóborol, esetleg keresi a kivezető utat. Egyszer a Szent Márk téren, az üvöltő, zenélő, zajongó tömeg közepén álldogált egy fehér-fekete álarcos, jelmezes figura. Rezzenéstelenül, mozdulatlanul, karba tett kézzel állt a hullámzó tömegben. Ott volt. Láttam. Épp a csöndje volt, amitől a zaj szinte elviselhetetlennek érződött. Megvolt: ugyanakkor a hiány/csönd volt maga. Mi volt erősebb: a többség ricsaja, vagy ennek az egy alaknak a csöndje?!

Ha az a figura levette volna a maszkját, és úgy állt volna ott, akkor is feltűnt volna?! Talán nem. Az álarc tehát nem csak eltakar, hanem megmutat, kiemel, a figyelmet tereli.

Ha levenném az álarcomat, mi maradna? Maradna-e egyáltalán a helyén valami? Van-e arcom az álarc alatt? Elválaszthatók-e egyáltalán egymástól?

Bolyongok abban a velencei labirintusban, keresem Budát, falak között vezet az utam, de jól érzem magam ebben a zárva feltáruló világban, útban Budára. Vannak, akik ugyanarra mennek. Ők érdekelnek. Akik álarcban akár, de valamit jelentenek, képviselnek, és nem a ricsajozó tömeggel ugrálnak együtt.

Magányosan álldogálók, ti.

Szem

(Vajda Lajos: Ősnövényzet)

Tekervények, fák, gyökerek, szemek az áramlásban. Rám néző tekintet: zavarba ejtő állapot: nézőnek lenni.

Kívül vagyok: leskelődő, aki megáll és néz, benéz a képbe. Mintha ablakon át. Senki sem hívott, mégis kíváncsiskodóként állok itt, keresem a titkot, gyötrődve vagy lelkesen, szívesen vagy szívtelenül nézek képekbe, elhitetve magammal, hogy ártatlan vagyok, érdeklődő, kíváncsi ember, szépre vágyakozó, esetleg fásultan jót kereső.

Lesem a képet, de ez a kép visszanéz. Szembe néz velem! A pillantásomat keresi. A szembe nézve zavarba jövök: megértem, hogy nézésem nem ártatlan. Leskelődő vagyok, nincs mit szépíteni. Szigorú tekintet tudatosítja bennem lelepleződésemet. Aztán megértem azt is: a képnek kellek. Szükség van a nézésemre. Leskelődésemmel beléptem a képbe, miközben kívül is maradtam: valójában épp a peremen vagyok. A határon.

Ezen a határon két tekintet fúródik egymásba: az enyém és a szemé, a képből. Leskelődő és meglesett néz össze. Összetartozunk.

(Vajda Lajos kiállítása a Galériában. Utána jóleső hidegben séta keresztül a városon. Már január van, 2009.)