Álarcban

Ma a karneválról beszélgettek a rádióban, semmitmondó beszélgetés volt, de eszembe jutott Velence.

Egyébként is gondolok rá, a Buda is téma mostanában, ehhez kapcsolódva az Ottlik-veduta említődött, Jakus Ildikó szerette Velencét: "Hamvait, így rendelkezett, Velencénél a tenger fogadta magába..."-írta róla Hévizi Ottó, aztán a két, Budáról szóló cikkéhez kapcsolódva: "Viszolyogva nézte a Buda fogadtatását, erre emlékszem. Unszolásaimra, hogy írja tovább 'az Ottlikot', kitérően válaszolt. Érti úgy, ahogy érti, és annak még, akinek; volnék ez én. Különben is, a dolog lényege benne van a két cikkében. Hagyta az egészet. Fotózni kezdett, egyre több történelmet olvasott."

Velence, Buda, Ottlik, a fotózás, Jakus, és sokminden kapcsolódott össze egyszerre.

Álarcok ezek is. Az én álarcaim is.

Az álarc elrejt, ugyanakkor felszabadít. Nem pusztán választás eredménye: az álarc színei, mintái egymásra rakódnak, tekervényeket, minták szövedékét adják. Ki tudja kibogozni a szálakat?! Mi volt előbb? Velence vagy Ottlik? Az öröm vagy a félelem? A boldogság vagy a rettegés? Mit kell választani? Kell-e egyáltalán? Sugallják, hogy a "pozitívat" kell választani, hogy egészséges ember csak a jóban, előremutatóban hisz. Miközben Hévizi is írja: "Hanem talán csak ennyi: ami megvan, tud nem lenni is." Ez biztos, ebben hinni sem kell.

Velencében hiányzik a tágasság perspektívája. Az előre haladó ember falakat lát, labirintusban kóborol, esetleg keresi a kivezető utat. Egyszer a Szent Márk téren, az üvöltő, zenélő, zajongó tömeg közepén álldogált egy fehér-fekete álarcos, jelmezes figura. Rezzenéstelenül, mozdulatlanul, karba tett kézzel állt a hullámzó tömegben. Ott volt. Láttam. Épp a csöndje volt, amitől a zaj szinte elviselhetetlennek érződött. Megvolt: ugyanakkor a hiány/csönd volt maga. Mi volt erősebb: a többség ricsaja, vagy ennek az egy alaknak a csöndje?!

Ha az a figura levette volna a maszkját, és úgy állt volna ott, akkor is feltűnt volna?! Talán nem. Az álarc tehát nem csak eltakar, hanem megmutat, kiemel, a figyelmet tereli.

Ha levenném az álarcomat, mi maradna? Maradna-e egyáltalán a helyén valami? Van-e arcom az álarc alatt? Elválaszthatók-e egyáltalán egymástól?

Bolyongok abban a velencei labirintusban, keresem Budát, falak között vezet az utam, de jól érzem magam ebben a zárva feltáruló világban, útban Budára. Vannak, akik ugyanarra mennek. Ők érdekelnek. Akik álarcban akár, de valamit jelentenek, képviselnek, és nem a ricsajozó tömeggel ugrálnak együtt.

Magányosan álldogálók, ti.