József Attila Tiszta szívvel című verséhez kapcsolódva Bókay Antaltól olvastam a legérdekesebb, legfontosabb értelmezést. A ma (tegnap: most éjszaka van) aktuálissá tette ismét, hogy elővegyem J.A.-t és Bókayt.
"[...] a személy vetítővásznán egy különös, strukturált, materiális, karakteres semmi érzékelhető, e versben az első két szakaszban a semmi metonimizálódik (valamiféle belső tér teremtődik), a második kettőben pedig a halál (a semmi) narrativizálódik (egy belső idő fut le)."
"A vers narratívájának utolsó lépése [...] a testi lét, az én narratív megtagadása, elvétele és elérkezés afféle "én-telen" létezési terepre, az önzésen túlra.
Belül a "szív": burok és mag, ahogy Bókay írja, de inkább mégis mag. Ehhez a "maghoz" jut el a tagadások során keresztül.
Lebontható minden. Tagadható, megszüntethető, ami lerakódik az emberben. Végül a szív marad az utolsó, amiről még beszélni/hallgatni lehet. Ha a szív megszűnik működni, nem folytatható a diskurzus, ezért csak az élő beszélhet a halálról. Naná.
Semmi nincs. Csak a szív dobog: él. Ez az egy biztos. Megpróbálni tiszta szívvel élni, tagadva akár mindent, csak a tiszta szívet állítva. Ebbe kapaszkodni.
J.A. világa keserű, általában szomorú reménykedés, másnak legalább jó legyen. Remél.
"Szép a tavasz és szép a nyár is,
de szebb az ősz s legszebb a tél,
annak, ki tűzhelyet, családot,
már végképp másoknak remél."
(Ime, hát megleltem hazámat...)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése