Vakmerőség

"Már régóta írni szerettél volna egy oly egyszerű

és áttetsző-tiszta verset, hogy szinte láthatatlant,

senki semmin nem akadna föl rajta, s talán csak

az angyalok olvasnák!... És sokat töprengtél azon,

miről is dalolhatna az ilyen vers-

még ha érzed is: bármiről-,

ám oly egyszerűen és áttetsző-tisztán,

mintha eleve láthatatlan volna..."

(Vladimír Holan: Vakmerőség; ford. Tóth László)

Képtelenség a szavakra találni. Kellene onnan látni a dolgokat, ahonnan érezhetően feltárul belőlük valami: pl. annak a gondolataiból akár, akinek vannak szavai, hallgatásai. Csak a vágyakozásból nem lesznek mondatok, de még szótöredékek sem. Kimondani, ami fontos. Ránézni a jóra, szépre, és képesnek lenni megnevezni. "Csak a súrlás, érintés kapkodó mozdulata lehetséges", de az érintés is szinte képtelenség.

Talán azért beteljesíthetetlen vágy ez, soha meg nem valósítható, mert a mindennapinál több kellene, de nincs semmi a "több" helyén. Ott is csak ugyanaz van. Ezt a midennapit úgy szemlélni, mint azt a nem létező, megfoghatatlan semmi-többet, és erről beszélni úgy, mintha létezne az a másik. Képtelenség. Marad a vágy.