Megtalálni...

(Guczó)

...és megint Pynchon:

"Álomról álomba suhansz bennem. Bejárásod van a legutolsó dohos zugomba is, és ott, a vakolattörmelék között, megtaláltad az életet."

Semmivé szeretni a sötét tengert...

(de Stael)

Tegnap volt József Attila születésnapja. 104. A legfontosabb!

Pynchonnél pedig, araszolva a Súlyszivárvány nyelvi építményében, ezt a szépséges (fél)mondatot találtam:

"És hinni akart benne, ugyanúgy, ahogy Jessicát szerette, túl minden szón - hinni akart abban, hogy akármilyen rohadt a kor, semmi sem végleges, mindent meg lehet változtatni, és a lány mindig képes elcáfolni háta mögül a sötét tengert, mindig semmivé tudja szeretni." (ford. Széky János)

Tavasz

Ezt a ferde képet a fűben fekve készítettem. Nyári meleg, napsütés, de még kopasz fák, hideg föld. Legutóbb október végén feküdtem a szigeti fűben.

Néhány nap múlva kivirágzik a magnólia is!

Tavasz!

Virágzó fák! Érdemes kimenni végre!

Hosszú idő utáni találkozás: mennyire képes hiányozni egy ember! Hiába a tudat, az emlékek, képek, hírek, az igazán elfogadható a megtapasztalása, a megcáfolhatatlan jelenléte: ez az egyedül elviselhető.

Ülök egy éve abban az esőverte autóban, ott, a kis utcában. Nem mozdulok, bár többször ki-kiszállok, elmosódik a nyomom, beleivódik az elfolyó koszos vízbe. Nem vagyok ott, de mégis ott ülök. Nézek keresztül azon a felszakítóan vizes ablakon, figyelem a lecsorduló cseppeket, várom, hogy végre jöjjön már.

Ami változott: hiánya - jelenlét, jelenléte - hiány.

Tavasz van végre, nyilván csalóka, biztos, jön még fagy, de most szépek a fák.

Irány ki!