(Dyce)

(Gustav Klimt)

Volt már, de olyan szép.

Várj mindent

(Gustav Klimt)

Tandori Dezső AZ ÜDVÖZLET

Csak az van, ami lehet. Lépj a
benned futó medrekbe, próbáld: lapulj.
A fény a víz nyugvásába alászáll,
megbicsaklik jövője kavicsán a láb –

megbicsaklik a fény: átjárná csak víz-ágyát,
de már vele iramlik, tündöklőn ágait növesztve –
– hát ez volt még, ez mind-mind benne volt
a teljesekben. Ekkorák még. Csak

az van, ami lehet.
Várj mindent. Még nem-követhetőd
nyílik benned. Tudd: fény-erezetét e

patak se járja, odakint mégis
feldobja színét, s – hányadszor – megtér
a ráhulló levél alá.

(Ismét köszönet P.I.-nek, már megint ez kellett épp most!)

Rettenet, félelem, magány

(Andrew Wyeth)

Terek

(Caillebotte)

Ma szép volt a lakótelep. Valójában kedden vettem észre, hogy egy ideje tetszik már. Szeretem a fákat. Szépek a fények. Jó sétálni ebben a ronda városrészben. "A sár is szép"- mondta Sz.E. Titkos, saját utam vezet keresztül rajta. Itt élek. Nem Provence, sem Toscana, nyomorult hely, egyre távolabb az álombéli tájaktól. "Ez van."
Ez VAN.

(Éjjel a nem létező város főterén ketten ültünk. Nem tudtuk eldönteni, merre induljunk, hát maradtunk mozdulatlanul egymás mellett.)

Tegnap

(Mednyánszky László)

Hosszú idő után beszélgetés "Csendes Tollal", kedvenc költőmmel. Szavaim rég nincsenek, pedig az ilyen alkalmakról jól esne beszélni. Ezek a találkozások a legfontosabbak. Ma is folytattam vele a beszélgetést, de már a versei és a tőle kapott zene társaságában, egyedül, magamban. Jó volt ma a meleg szobában gubbasztani, még ha betegen is (jó ürügy a bentmaradásra), és rögzíteni a tegnapot.

Messzebbről-közelebbről...

(Vincent van Gogh)

(Nicolas de Stael)

Ablak

(Egon Schiele)

A városban, ami nincs is, minden sokkal egyszerűbb és érthetőbb. Még az is, ami bonyolultnak tűnik.
Itt vagy közel. Nem virtuálisan, hanem a nem létező város valóságos világában. Vagy tehát. Velem. Csöndesen lépek be a szobába, nehogy elmúljon a zenétől hallhatóvá váló nyugalom. Ülsz, teát iszol, rám mosolyogsz, és mesélsz nekem egy helyről, ami nincs is. Miközben beszélsz, a szemedet figyelem, ami a nem létező városra nyíló ablak. Mindig hallgatnálak, "örökké"- hogy végképp bekenjem édes mázzal ezt a szöveget-, szünet nélkül, sosem unnám meg a mesédet, hiszen én is ismerek egy nem létező várost, ahova lopva járok kopogó cipőmet hallgatva bandukolni az éjszakai utcán, vagy távolba révedő férfiakat figyelni a város peremén, vagy a hóesésben felgyűrt gallérral elveszni a fehérségben, esetleg a markomba szorítani a havat, és amikor már éget a jeges massza, megkérdezni: "miért?".
Reggelig beszélgetünk, és, bár időnként elnyom az álom, de nem sajnálom az időt, mert abban a városban minden pillanat most van. Alvás és ébrenlét: egyformán fontosak. Türelmes vagy, addig ülsz és vársz, amíg én alszom. Szól a zene, meleg van és csend. Talán te is alszol időnként.
Együtt vagyunk abban a nem létező, barátságos, békés szobában, örökké tartó mostban, fokozhatatlan közelségben, egymástól távol, soha.