(Egon Schiele)A városban, ami nincs is, minden sokkal egyszerűbb és érthetőbb. Még az is, ami bonyolultnak tűnik.
Itt vagy közel. Nem virtuálisan, hanem a nem létező város valóságos világában. Vagy tehát. Velem. Csöndesen lépek be a szobába, nehogy elmúljon a zenétől hallhatóvá váló nyugalom. Ülsz, teát iszol, rám mosolyogsz, és mesélsz nekem egy helyről, ami nincs is. Miközben beszélsz, a szemedet figyelem, ami a nem létező városra nyíló ablak. Mindig hallgatnálak, "örökké"- hogy végképp bekenjem édes mázzal ezt a szöveget-, szünet nélkül, sosem unnám meg a mesédet, hiszen én is ismerek egy nem létező várost, ahova lopva járok kopogó cipőmet hallgatva bandukolni az éjszakai utcán, vagy távolba révedő férfiakat figyelni a város peremén, vagy a hóesésben felgyűrt gallérral elveszni a fehérségben, esetleg a markomba szorítani a havat, és amikor már éget a jeges massza, megkérdezni: "miért?".
Reggelig beszélgetünk, és, bár időnként elnyom az álom, de nem sajnálom az időt, mert abban a városban minden pillanat most van. Alvás és ébrenlét: egyformán fontosak. Türelmes vagy, addig ülsz és vársz, amíg én alszom. Szól a zene, meleg van és csend. Talán te is alszol időnként.
Együtt vagyunk abban a nem létező, barátságos, békés szobában, örökké tartó mostban, fokozhatatlan közelségben, egymástól távol, soha.
Itt vagy közel. Nem virtuálisan, hanem a nem létező város valóságos világában. Vagy tehát. Velem. Csöndesen lépek be a szobába, nehogy elmúljon a zenétől hallhatóvá váló nyugalom. Ülsz, teát iszol, rám mosolyogsz, és mesélsz nekem egy helyről, ami nincs is. Miközben beszélsz, a szemedet figyelem, ami a nem létező városra nyíló ablak. Mindig hallgatnálak, "örökké"- hogy végképp bekenjem édes mázzal ezt a szöveget-, szünet nélkül, sosem unnám meg a mesédet, hiszen én is ismerek egy nem létező várost, ahova lopva járok kopogó cipőmet hallgatva bandukolni az éjszakai utcán, vagy távolba révedő férfiakat figyelni a város peremén, vagy a hóesésben felgyűrt gallérral elveszni a fehérségben, esetleg a markomba szorítani a havat, és amikor már éget a jeges massza, megkérdezni: "miért?".
Reggelig beszélgetünk, és, bár időnként elnyom az álom, de nem sajnálom az időt, mert abban a városban minden pillanat most van. Alvás és ébrenlét: egyformán fontosak. Türelmes vagy, addig ülsz és vársz, amíg én alszom. Szól a zene, meleg van és csend. Talán te is alszol időnként.
Együtt vagyunk abban a nem létező, barátságos, békés szobában, örökké tartó mostban, fokozhatatlan közelségben, egymástól távol, soha.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése