"csak önmagammal szembesülni"

"Riva olyan lehetett számára, mint Hans Castorpnak a Berghof-szanatórium: azáltal érezhette magát az élet centrumában, hogy végre távol került a világtól. Bizonyára e kettősség miatt sikerült az, amire 1913 nyarán vágyott: "csak önmagammal szembesülni". Oda kerülhetett, amit Rilke "a szív hegyeinek" nevezett. (Földényi F. László: Az eleven halál terei; Jelenkor Kiadó 2018. 70-71.old.; )

Kb. 30 éve keresem a pontos szavakat, kifejezéseket Moszkvára. Próbáltam sokféleképpen  leírni, meghatározni. Voltak szövegek, amik majdnem arról szóltak, amit én kerestem. Rilkénél az "erősebb lét közele", meg Bulgakov Moszkvája; Doderer lépcsője (szintén nála Melzerke lámpája); sok szöveg, amiben a megvilágosodásukról írnak emberek; a katarzis definíciója; szerteágazó fogalom-labirintus, amiben (ki)utat kerestem, aztán elhallgattam. 

A Földényi-idézet közel áll ahhoz, amit kerestem. Az is nyilvánvaló, hogy senki más nem írhatja le Moszkvát, az én Moszkva-érzésemet, csak én. Ha akarom. Egyelőre nem akarom, nem tudom. 

Ami biztos, hogy fent jártam a "szív hegyein", szembesültem önmagammal, mindentől távol voltam, és hirtelen ráláttam erre a végtelen távolságra úgy, hogy közben sosem voltam olyan közel a végtelenséghez, távolsághoz, mint ott és akkor. Benne voltam valamiben, de távol is a világomtól. Így sikerült rálátni a kétségbeejtő valóságra: nincs semmi, nincs remény, halál van. Ugyanakkor végtelen a szépség és a szabadság, hiszen a felszín, a máz, a megszokás és az élet hétköznapjai eltakarják a halált, de mindig sejthető valami belőle. 

A metró utolsó kocsijában állva kinéztem a havas városra, és amit addig rondának láttam, hirtelen csodálatosnak tűnt, egyszerre láttam a havat, a csöndet, a magányt és a szomorú valóságot, hogy mindez elmúlik, mint ahogy én is, és azok is, akik még hiszik a végtelen életet. Nincs mit tenni. A baj, hogy egy ilyen erős meglátás után nem lehet úgy tenni, mintha semmi sem történt volna.

"Ám eljött ez: semmi széplelkűség."

Az utóbbi időben felmerült az íráshoz való viszony kérdése. Olyan emberek közé jártam, akik szeretnének írni, vagy már írnak is. Voltak olyanok, akik titokban írtnak, sőt, nem tudják, mennyire jól csinálják. Megrendítő időszak volt. Inspiráló. Remek emberek.

Tegnap erről meséltem valakinek, aki megkérdezte, akarok-e írni úgy, hogy azt másnak is megmutassam, vágyom-e erre, lényegében az igazi íróságra. Kapásból vágtam rá, hogy nem. Az elmúlt hetek konkrét tapasztalata, felismerése, ha tetszik, hogy én írok. Hatéves korom óta írok megállás nélkül. Ide évekig nem írtam, de füzetekbe - folyton. 

Erre azt mondják: "terápiás célú írás". 

Ma reggel viszont az jutott eszembe, hogy ez is egy kollektív elfogadás eredménye. A szokásos megszokásaink, beidegződéseink hozadéka. 

Ki mondta, hogy a "terápiás írás" alacsonyabb rendű a hivatalos irodalomnál? Ez ugyanolyan tévhit (vagy mi), mint az, hogy a nők ilyenek meg olyanok, hogy kevesebb nő ír, mint férfi, és hogy a női irodalom nem olyan fontos témákról szól, mint az "igazi irodalom", amit, természetesen, a férfiak művelnek. 

Tehát: írok 44 éve, mióta írni tudok. Írok, mert írnom jól esik. Írok, ha fáj. Írok, ha nem tudok írni vagy beszélni. Írok, mert még élek. Aztán meg fogok halni, és akkor majd nem fogok írni. Ezek a firkák maradnak utánam, más nem nagyon. Ennek sincs semmilyen jelentősége, de legalább jól esik. Vagy nem esik jól. Akkor is. 

(Ma olvastam Tandori Kornis Mihályhoz írt 2012-es levelét ugyanerről.)

http://www.litera.hu/hirek/kornis-mihaly-es-tandori-dezso-levelezese

Részlet ebből:

"ám annak az érzetnek éltem (bár boldog így is csak szorongások közepette voltam, és erősen robbanásos életemet csak azért nem foglalhatom össze

„okos” szavakban, mert még semmin sem vagyok igazán túl, attól tartok), tehát annak az érzetnek,kb. 1999-2001 óta, no szereplés etc.,

hogy az ember exisztencialitása

nem lehet jól tematizálható.

Bizony, madárkáink is  a fenyegető halálukkal,

a szent irodalom az örökös kvalitásszemponttal …

NEM oké dolog így.

Ám eljött ez: semmi széplelkűség."

Kint

Végre kiléptél a szobából, kinéztél a fejedből, és elárasztott a szeretet. Kicsit szégyelled ezt a megfogalmazást, de ez történt. Katartikus pillanat a metróban. Az utolsó kocsi végében álltál, a síneket, a folyót és a hegyet nézted. Hirtelen megláttad, amit akkor már több, mint egy hónapja néztél: a havas hegyoldalt az egyetemmel, a síugrósáncot, a befagyott folyót. Elsírtad magad, mert megérezted, hogy megváltozott benned valami. Attól a pillanattól szeretted a várost. Azóta van időnként "város-érzésed" (zaklatott éjszakákon, füstös, kipufogógáz szagú utakon). Ezt az érzést átjárja a szomorúság. Itthon rárakódtak a hétköznapok, néhány kaland is, de az a varázslatos pillanat mindent meghatározóan ott lapul a hétköznapok mélyén. Fehér pillanat. Hegyes. Metrós. Városos.

Hó

Abban a városban télen nagyon hideg van. Vastag kabátot, sálat, bundás kesztyűt kell felvenni, hótaposó csizmát, több pulóvert. A hidegtől deres lesz az ember szempillája, a nedvesség megdermed, a kabát zörgős. Ragyogóan süt a nap, majd minden zajt tejfehérré tompító, tömör hó kezd szakadni, amitől eltűnnek az utak, a házak kontúrjai, az irányok, a mélységek. A megszokás visz előre, besötétedik, felkapcsolják a lámpákat. Belépsz a kőfallal körbekerített kolostor udvarába. Az ostornyeles lámpák zuhanyrózsája fénnyel spricceli körbe a csendes havat. Sehol senki. Csönd. Aztán valahonnan, mintha csak álomban, átszűrődik a hóesésen egy szomorú dallam. Keresed a hang forrását. A súlyos kaput teljes erőddel kell tolnod, hogy kinyithasd. Bent fényár és gyertyaillat fogad, illedelmes suttogás, sétáló emberek látványa. A templomban áradó énekszó, a kőpadlón fekvő, imádkozó, fekete rongykupacnak tűnő nénike, zsibongás, számodra meglepő határozottságú léptekkel sétáló emberek. Kint - hóesés, csönd, hideg. Bent - fényár, hangok, meleg. Innen kezdve semmi sem lesz ugyanolyan, mint addig.

Abban a városban, ami nincs is, a lány lelkesen szaladt haza. A szobájába futott, azonnal írni kezdett. A Míra bolygó történetét akarta megírni, egy bolygóét, ami nincs is, de csak jó emberek lakják, mindenkinek kutyája van, sokat nevetnek, a lányok pedig filmet forgatnak szabadidejükben. A Míra bolygót a barátnőjével találták ki, ketten vezettek egy iskolai füzetet, amit felváltva vittek haza. Rajzoltak is bele. Hiába cipelték magukkal, mégis látható volt a füzeten a gondosság, féltés: becsomagolták fehér papírba, címkét ragasztottak rá. Sehol egy paca, sem gyűrődés. Kis méretű, jó illatú füzet az álmoknak. Arról álmodtak, filmesek lesznek és írók. Ültek a kisvárosi lakótelep padján, és komoly terveket szőttek. 

A lány beharapta az alsó ajkát, hunyorított, és élvezettel kanyarította a betűket. Szeretett írni. Szerette a kézírását, az iskolában sok dicséretet kapott érte. Azt akarta, hogy a Míra bolygó történetét befejezzék, mivel korábban csak egyetlen történetet volt képes végigírni. Nem is értette, miért maradtak félbe a meséi. 

A befejezettet regénynek nevezte, mert nagyon hosszú lett, egy közepes méretű, világoskék borítójú iskolai füzetet teljesen megtöltött. A címe Viszlát, Tulipán! volt, és egy kisvárosi, lakótelepen élő lányról szólt, aki szeretett történeteket kitalálni, és szeretett egy fiút, aki szépen szavalt. Azt a történetet senkinek sem mutathatta meg, nehogy kiderüljön, mit gondol az igazi szavalós fiúról. (Megtudta.)

Ült tehát a lány a nem létező város egyik lakótelepi szobájában, és egy csodás bolygót népesített be emberekkel, állatokkal,  tárgyakkal, színekkel és illatokkal. Nem gondolkodott azon, miért ír, magától értetődő volt ez is, mint akkortájt szinte minden. Talán csak az nem, hogy az a gyönyörű, tehetséges fiú miért szaladt utána az utcán, miután kiderült, hogy szereti.

Sütött a nap vagy esett az eső, teltek az évek, és a lány csak írt és írt, már nem akart történeteket elmesélni, egyik füzetet írta tele a másik után. Szerette a listákat, megnyugtatta a megerősítés, szinte varázsigének érezte a nevek, fogalmak sorolását, mormolását: József Attila, Szép Ernő, Ottlik Géza, Bulgakov, pad,  fa, erdő, ablak, a végtelenségig tudta sorolni a neveket, szavakat. Azokét, akiket szeretett, meg azokat a kategóriákat, amikhez jelentés kapcsolódott. Felírta, ha esett a hó, és azt is, amikor addig szorított egy hógolyót, amíg megfájdult a hidegtől a keze. Gyűltek a nevek, olvasnivalók, címek; leírta az álmait, az embereket, félbemaradt gondolatait, élményeit. Folyton írt. De, mivel az a város nem is létezik, ezért senkinek sem kellett megmutatnia a füzeteit, egyszerűen rálegyinthetett: nem fontos, egyáltalán nem fontos; nem fontos, hogy tudják, nem fontos, hogy lássák, nem fontos, hogy belegondoljanak, értékeljék, minősítsék. És igaza volt: senki sem kérdezte, mit ír folyton. 

Abban a városban, ami nincs is, időnként éjjel, amikor már mindenki alszik, leül a lány, az ujjára tekeri őszülő haját, és belekezd egy történetbe, ami egy nem létező bolygóról szól, ahol vidám lányok szaladnak haza, hogy végre írhassák a történeteiket.