Hó

Abban a városban télen nagyon hideg van. Vastag kabátot, sálat, bundás kesztyűt kell felvenni, hótaposó csizmát, több pulóvert. A hidegtől deres lesz az ember szempillája, a nedvesség megdermed, a kabát zörgős. Ragyogóan süt a nap, majd minden zajt tejfehérré tompító, tömör hó kezd szakadni, amitől eltűnnek az utak, a házak kontúrjai, az irányok, a mélységek. A megszokás visz előre, besötétedik, felkapcsolják a lámpákat. Belépsz a kőfallal körbekerített kolostor udvarába. Az ostornyeles lámpák zuhanyrózsája fénnyel spricceli körbe a csendes havat. Sehol senki. Csönd. Aztán valahonnan, mintha csak álomban, átszűrődik a hóesésen egy szomorú dallam. Keresed a hang forrását. A súlyos kaput teljes erőddel kell tolnod, hogy kinyithasd. Bent fényár és gyertyaillat fogad, illedelmes suttogás, sétáló emberek látványa. A templomban áradó énekszó, a kőpadlón fekvő, imádkozó, fekete rongykupacnak tűnő nénike, zsibongás, számodra meglepő határozottságú léptekkel sétáló emberek. Kint - hóesés, csönd, hideg. Bent - fényár, hangok, meleg. Innen kezdve semmi sem lesz ugyanolyan, mint addig.