Abban a városban, ami nincs is, a lány lelkesen szaladt haza. A szobájába futott, azonnal írni kezdett. A Míra bolygó történetét akarta megírni, egy bolygóét, ami nincs is, de csak jó emberek lakják, mindenkinek kutyája van, sokat nevetnek, a lányok pedig filmet forgatnak szabadidejükben. A Míra bolygót a barátnőjével találták ki, ketten vezettek egy iskolai füzetet, amit felváltva vittek haza. Rajzoltak is bele. Hiába cipelték magukkal, mégis látható volt a füzeten a gondosság, féltés: becsomagolták fehér papírba, címkét ragasztottak rá. Sehol egy paca, sem gyűrődés. Kis méretű, jó illatú füzet az álmoknak. Arról álmodtak, filmesek lesznek és írók. Ültek a kisvárosi lakótelep padján, és komoly terveket szőttek. 

A lány beharapta az alsó ajkát, hunyorított, és élvezettel kanyarította a betűket. Szeretett írni. Szerette a kézírását, az iskolában sok dicséretet kapott érte. Azt akarta, hogy a Míra bolygó történetét befejezzék, mivel korábban csak egyetlen történetet volt képes végigírni. Nem is értette, miért maradtak félbe a meséi. 

A befejezettet regénynek nevezte, mert nagyon hosszú lett, egy közepes méretű, világoskék borítójú iskolai füzetet teljesen megtöltött. A címe Viszlát, Tulipán! volt, és egy kisvárosi, lakótelepen élő lányról szólt, aki szeretett történeteket kitalálni, és szeretett egy fiút, aki szépen szavalt. Azt a történetet senkinek sem mutathatta meg, nehogy kiderüljön, mit gondol az igazi szavalós fiúról. (Megtudta.)

Ült tehát a lány a nem létező város egyik lakótelepi szobájában, és egy csodás bolygót népesített be emberekkel, állatokkal,  tárgyakkal, színekkel és illatokkal. Nem gondolkodott azon, miért ír, magától értetődő volt ez is, mint akkortájt szinte minden. Talán csak az nem, hogy az a gyönyörű, tehetséges fiú miért szaladt utána az utcán, miután kiderült, hogy szereti.

Sütött a nap vagy esett az eső, teltek az évek, és a lány csak írt és írt, már nem akart történeteket elmesélni, egyik füzetet írta tele a másik után. Szerette a listákat, megnyugtatta a megerősítés, szinte varázsigének érezte a nevek, fogalmak sorolását, mormolását: József Attila, Szép Ernő, Ottlik Géza, Bulgakov, pad,  fa, erdő, ablak, a végtelenségig tudta sorolni a neveket, szavakat. Azokét, akiket szeretett, meg azokat a kategóriákat, amikhez jelentés kapcsolódott. Felírta, ha esett a hó, és azt is, amikor addig szorított egy hógolyót, amíg megfájdult a hidegtől a keze. Gyűltek a nevek, olvasnivalók, címek; leírta az álmait, az embereket, félbemaradt gondolatait, élményeit. Folyton írt. De, mivel az a város nem is létezik, ezért senkinek sem kellett megmutatnia a füzeteit, egyszerűen rálegyinthetett: nem fontos, egyáltalán nem fontos; nem fontos, hogy tudják, nem fontos, hogy lássák, nem fontos, hogy belegondoljanak, értékeljék, minősítsék. És igaza volt: senki sem kérdezte, mit ír folyton. 

Abban a városban, ami nincs is, időnként éjjel, amikor már mindenki alszik, leül a lány, az ujjára tekeri őszülő haját, és belekezd egy történetbe, ami egy nem létező bolygóról szól, ahol vidám lányok szaladnak haza, hogy végre írhassák a történeteiket.