Leírom, átfirkálom, keresem a pontosabb szavakat, kifejezéseket, de reménytelen, nem érem el így sem. Szeretném leírni az arcot, az apró rebbenéseit, az izmokat, ahogy megfeszülnek- elernyednek. A száj ívét, a mosolyt, aztán az elzárkózást. A bőr sérüléseit, a hegeket. A szem felfénylését, majd a befelé fordulást.
Meghatározni azt a valamit, amiért egyáltalán fontos keresni a szavakat. Hátha a látványban ott a lényeg, valami a titokból megfejthető.
Hátha így közelebb jutok. Hozzá. Magamhoz.
Hiába minden próbálkozás. Kezdek hozzászokni. Legyél te leírhatatlan, meghatározhatatlan reményem, hiányom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése