CSÖND

El!

(Hiroshige)

Múljon már a baj!

Gyógyulás

(Guczó)

Fénykép

(Bálint L.)

Méghogy a fotó átvette a festmény szerepét!

A fotó saját világához tartozik a pillanat megragadása, amire a festmény nem képes. Hosszú előkészületek, színválasztás, elkészítés, rögzítés, keretezés...-ez a festmény. Készség meglátni a látványözönben valamit, az örökké változóban változtathatatlanná tenni teret, időt- ezt pedig a fotó tudja. Lehet nézegetni, ahogy múlik az idő, lassítani a tempót: élvezni a figyelem erejét. Esik az eső, menekül a férfi, indul a villamos. A következő másodpercben talán elállt az eső, kisütött a nap, a férfi megszárítkozott egy közeli cukrászdában, a nő összecsukta az ernyőjét, a villamos kigördült az állomásról. De a kép megmaradt, lehet nézni, belélegezni az eső illatát, érezni a vizes ruha kellemetlen tapadását, a vizes cipőt. Megőrzött egy darab időcserepet.

"Minden megvan"

(Hasegawa Tohaku)

Lekucorodni egy csésze teával, begubózni, élvezni ezt a hangulatot: hogy, talán sokminden rendben van mégis. Örülni a nyugalomnak. Mint akkor, nyáron, hazafelé az autóban, mikor minden a helyén volt, szürkületkor, közeledve a városhoz, számolva a fogyatkozó kilométereket. Vagy Moszkvában, éjszaka a nyitott ablaknál, üvöltő zenében. Mikor minden rendben van egy varázslatos pillanatig. Nyújtani ezt a pillanatot.

Ücsörögve kortyolni a forró teát, közben rájuk gondolni: az "örökre szépekre", akik fontosak, akik hiányoznak. Szerencsés vagyok, sokan lennének, akiket most ide szeretnék ültetni a szobámba.

Tudnom kell, hogy ők megvannak. Hiányoznak.

„Vigyorogj, ha ütnek, vigyorogjon ezer száj! Boldognak tűnsz, mert valami fáj.” (MD)

Pedig ma...

(Dave McKean)

Reménytelen magány,

elfogyó erő-

Ragaszkodni mindig,

kivert kutyaként

futni, mikor elmegy

autón az idő.

Kóborolva lesni,

honnan jön elő

a gazda, aki nincs is.

Semmi-kezét nyalni

hátha ehető

koncot vet, megsimít.

Mikor elmegy, sírni,

üres utcán mindig egyedül

újra semmit várni,

reménytelenül.

(Ma: meglepetés, feladat, nehézség és zavar...Hogyan tudnám? Dehogy. És mégis: megható kérés. Zavarba ejtő.)

Kivert kutya

(Szőnyi István: Kivert kutya)

Sajnos, csak ilyen rossz minőségben van meg ez a kép. Mikor először voltunk Zebegényben, hozzánk szegődött egy kóbor kutya. Jött velünk a múzeumba is, ahol a küszöbön lefeküdt, megvárt bennünket. A múzeumi dolgozók kedvesek voltak vele, enni adtak neki, és még egy év múltán is emlékeztek ránk és a "kivert kutyára".

Mikor haza jöttünk, ott hagytuk a kutyát. Ültünk az autóban, ő pedig futott utánunk, amíg bírt. Mi is sírtunk. Pedig enni sem akartunk adni neki sokáig, mivel tudtuk, hogy nem tudjuk elhozni.

Azóta is lelkiismeret-furdalásom van miatta. Hányszor érzem azt: én is a kocsi után loholó, kivert, becsapott kutya vagyok, aki hitt az embereknek. Folyton küszöbökön fekszem és várok, néha ennem is adnak jóemberek.

Hideg van, esik az eső. Fázom.

Szeretetünk körülményei...

"Úgy tetszik, férfiak és nők egyaránt hibásak. Úgy tetszik, a megalapozott, elfogulatlan és teljességgel igazságos vélemény embertársainkról ismeretlen. Vagy férfiak vagyunk, vagy pedig nők. Vagy érzéketlenek vagyunk, vagy szentimentálisak. Vagy fiatalok vagyunk, vagy öregszünk. Mindenesetre az élet nem más, mint árnyak vonulása, s Isten tudja, miért öleljük oly mohón keblünkre ezeket, és miért szenvedünk távozásuk láttán, hiszen csak árnyak. És miért, ha ez igaz, s igaz még ennél jóval több, miért tör ránk mégis az ablak zugában a látomás, hogy az a fiatalember ott a széken a legvalóságosabb, a legjelenvalóbb, a legismertebb számunkra- miért? Hiszen egy pillanat, s már semmit sem tudunk róla.

Ilyen a látásunk módja. Ilyenek szeretetünk körülményei." (W. Woolf)

Világvége alkalmából

"Viszlát, és kösz a halakat!"
(Galaxis útikalauz...)

Felszívódás

Miután kiszálltam, lassan elindul. Nem nézek felé, hagyom, hadd menjen. Sokáig állok ott mozdulatlanul, nem tudom, mit várok. Már nincs mit várni. Még mindig szemerkél az eső, a cipőm be fog ázni: belelépek a legnagyobb tócsába. Hideg, őszi eső. A házak ugyanolyan feketék, mint mindig, fölöttük a rémült ég szürke kövezete. Csend. Az eső tocsogása, a cipőm kétségbeesett cuppanásai. Megyek. Az arcomra folyó víz betakar, majd vízzé válok én is, ott maradok abban az utcában, szétfolyva, eggyéválva az úttal, szeméttel, a belém lépők cipőjének anyagával.

Felszívódom.

Tata

Mikor ezt láttam a Cseke-tó mellett, Tarkovszkij jutott eszembe. Fénykör. Víz. Ragyogás. Rom.

Szép volt ez a nap, jó volt a kirándulás. Hiányzott már. Régóta erre vágytam. Jó útitárs, jó utazás.

X

"Ez lesz az új tájam."

(Douglas Coupland)