Szoba

"Írásainkból úgy tűnik, mintha nagyon tudnánk valamit /de vajon, mi is lehetne az?/, és mintha fontosabbak lennének bárkinek is, mint önmagunknak, ezért hibáink nyugodtan helyükön maradhatnak, nem kellene folyton kertjeinket gyomlálgatni, s elválasztani jótól a rosszat, mert legtöbbször éppen a gyengeség tesz életképesebbé, a megnyerhető veszteség ígérete, ahogy egy utazás teheti csak szebbé a lelket, ébren tartva a reményt, hogy visszatérve, minden megváltozhat, mintha bármi is ettől függene, mintha ettől bármi függene, bizonytalanságunk remegne a szárítókötélen, ruházatunk, amit azért nem vethetünk le minden este, mert hiába tudjuk majdnem biztosan, a házak bejárata többnyire kijárat is egyben, a szobába szeretnénk jutni, a kályhától meg végre vissza, hosszú folyosókon és zárt ajtókon át, s közben /kilincs, kulcs és csengő nélkül/ csak ott áll az ember." (Jász Attila)

A beszélgetés fonala és gubancai

Itt reagálok a Keane- idézetre, amit nálad olvastam ma. Elgondolkodtatott, mivel napi gondom, kínom, fájdalmam(....,stb)a beszélgetés lehetősége/lehetetlensége.
Sokszor vagyok úgy, hogy szeretném, ha valóban lehetne szabadon kommunikálni, beszélgetni. Megszólítani a másikat, mert az fontosnak és jónak ígérkezik. Mert hiba lenne nem megragadni a másikat, mivel- mint Moszkva is igazolja- eltűnnek az emberek. Mégis működik az önszabályozás, a módosítás, a felülírás, mert van veszteni való (amint a szövegben is van). Közben pedig a zsigereimmel is érzem, hogy ez butaság, mert igenis csak az igazán fontos beszélgetések érnek valamit. A mellébeszélés, hazudozás csak időpocsékolás.
Pár napja erre vonatkozott az a bejegyzésem is, amikor a "törés", "rombolás" és az "ölelés", "tartás" egyszerre jelenlévő vágya, kínja miatt nyűglődtem. Mégis: újra és újra agyatlanul kockáztatok, mert, ha fáj is, ez erős, igazi, szabad érzés.

Hétfő előtt

Ma van a szünet utolsó napja. Holnaptól újra kezdődnek a hétköznapi nyűglődések.
Ma Tóth Krisztina könyvét, a Beszélgetés fonalát olvasgatom.

Hagyma

Mi van a héjakon belül?
Mi van a végső héj alatt?
Tapétázott szobába jutsz,
ha lehántod a házfalat,
a szobában embert találsz,
ott fekszik textilekbe bújva,
ruhák alatt a sérülékeny
mag, mely csak önmagának burka,
feláll, kilép a lakhatatlan házból,
hogyha feljön a csöveken a sírás,
feláll, kilépne önmagából,
néz befelé, és látja: nincs más.

Ott a szoba, belül a reszkető, sérülékeny "mag", onnan "nézeget" a világba. Szeretné, ha kemény burka lenne, ha a "textilek" (text/szöveg?) védenék. De semmi nem védi, kiszolgáltatott.

( A következőt meg csak úgy, szeretem...)

( Halkuló futam

Sohasem láttam a tárgyaidat.
Reggeli inged a széken.
Sohasem láttam a bútoraid
körvonalát a sötétben.
Lépni se, dőlni se hozzád,
lépcső nélküli korlát.)

Ne haragudj, Andi, 20-a óta nem bírok nem írni. Gondolom, a szünet végével ez is elmúlik...Jó lenne, ha reagálnál.

A harmadik napon...

Ma megnéztem a filmet! Andorai, Halász Péter lenyűgözőek. De most a francia szereplő: Julie Delarme tekintetéről pár szót...Miért őt választja Simon? Mit tud ez a lány, amit pl. a tolmácsnő nem? Sokáig azt sem veszi észre, hogy Simon nem beszél franciául! Igaz, beszélgetnek egymással...

Ez a lány látja Simont. Ő az, aki megérinti, akkor is, amikor nem ér hozzá. Nézi. Akkor is, amikor nincs vele/mellette. A tekintetében van benne. A film végén, mikor visszatér Simon, őt magát nem is látjuk, csak a lány szemét, mosolyát. Abban a ragyogásban van benne a "mágus" igazi szépsége.

Ma is...

Ma is a Simon máguson jár az eszem, fogom a lemezt, nézegetem. Még nem néztem újra, de a lehetőség, hogy akár..., már jó.
Erről eszembe jutott Krasznahorkai is, most a Rombolás és bánat az Ég alatt, a kínai útja kapcsán írt könyv. Ebben van szó egy emberről, aki sajátos módon cigarettázik, senkihez nem hasonlítható módon K. L. szerint:

"(...)úgyhogy egyedül maradt a cigarettájával, s a szenvedélyes nikotinfüggők jellegzetesen éhes mozdulatával meggyújtotta, (...) s úgy szívta meg lassan és mélyen, hogy ugyanilyen mélyen és lassan fújja ki, amit beszívott, miközben udvariasan elfordította a fejét, hogy ne jöjjön ránk a füst, amit éppen kifúj, és akkor jött, párhuzamosan fejének elfordításával, az a kísérő mozdulata, akkor állította be, anélkül, hogy tudatában lett volna, amellyel olyan gyorsan levett a lábamról, és amellyel mindent elárult magáról egyetlen pillanat alatt, tudnillik egészen messze eltartotta testétől a jobb kezét, amelyikben a cigaretta lapult, kinyújtotta, hogy a felszálló füst ne zavarjon se engem, se a tolmácsomat, egyszóval azt, akivel éppen beszél(...)

(...)tökéletesen egyedül van, ő a legmagányosabb ember, akit mindeddig Kínában láttam, és én, vallottam be magamnak akkor, még a vacsora elején, s vallom be magamnak most megint, ahogy kettesben maradunk, csak és kizárólag a magányos embereket tudom őszintén szeretni."

Simon

Végre, megvan a Simon mágus!

Andorai/Simon éjszaka sétál Párizsban, lassan megy, ő ráér, az ő ideje: az ő ideje. Sehova nem megy, nincs praktikus célja, és sehonnan nem jön, ő ott van, ahol éppen tartózkodik. Magányos, hiszen lát bennünket, de mi nem látjuk őt. Éppen csak beszélünk hozzá, megérintjük, mellette állunk, mögötte megyünk, de nem vagyunk vele. Simonnal együtt lenni, szinte lehetetlen, ahhoz érteni kell őt akkor is, ha nem nyelvi a kommunikáció.

Csak a Simonok sétái érdekelnek! Csak az ő lassúságuk, magányuk kihívás igazán. Ezt a lassúságot, ezt a tempót a legnehezebb tartani. Fárasztóbb, mint a sebesség, de az intenzitás miatt csak ezt éri meg.

Végre, megvan a Simon mágus!

Március 26.

Ma van a születésnapja a kedvenc költőmnek. Ma hat éve ismerem. Ő a szökést gyakorló, szerepei mögé bújó, padon ülő, mindenre figyelő tavi költő.

Szép nap ez a mai!

(...és a folytatás is megjegyzésre érdemes: vannak még fontos találkozások!)

Hajnal...

"- Megérte, te félbolond?- kérdeztem.
Rám nézett és hunyorgott.
- Jó volt- mondta.
- Micsoda?
- Tudod- magyarázta-, láttam végig a hidakat.
- A hidakat?
- Igen. A hidakat. A folyó pántját, végig. Összevissza a rengeteg háztetőt. Egy vonat ment a Ferencvárosi pályaudvar tájékán. Tehervonat, huszonnégy kocsival.
- Péter- szóltam rá bosszankodva.
Elsősorban is nem láthatott semmit, hiszen körül sem nézett odafönt a tetőn, hacsak a recehártyája nem készített valamilyen csodálatos pillanatfelvételt.
- Ne hazudozz- mondtam.- Inkább eredj vissza Aliszhoz. Megharagítod.
- Á!- legyintett.- Dehogyis. Nem fontos. Nem erről van szó. Azt kérdezed, hogy megérte-e? Hogy kerül ide Alisz? És nem hazudok én. Láttam tisztán az egész várost. Hidakat, vonatot, mindent.
(....)
- Alapjában semmitmondó kép. Piszkos falak, tetők cikkcakkja. Az Andrássy út túlsó ablaksora vakon csillog a napfényben. A Vár zöld teteje is fényes. A Múzeummal átellenben kinyitottak egy ablakot, s kócos nő ásít és nyújtózik. A redőnyök mögött alszanak. Valahol szól az ébresztőóra. Öreg utcaseprő kaszálgatja az úttest szegélyét. Szinte hallani a seprű sercegését. A harmadik emeleten iskolás fiú könyököl, kávésbögréjét markolássza. Felhajtott gallérral száll ki egy férfi a taxiból, pénzt kotor elő. Három uszályt is láttam, lefelé úsztak a Dunán. Takarítják a kávéházat. A Vilmos császár utat némelyik mellékutca ferdén keresztezi, a házak egymáshoz lapulnak, szürkék, porosak. A Sziget benyúlik a Margit híd alá.
- Ezt mind láttad?- kérdeztem.
- Le tudnám rajzolni a térképet, apróra.
- Hát akkor rajzold le.
(....)
- Igen-biztattam-, fesd le, amit láttál!
- Minek?- nézett rám csodálkozva.
- Mert szép.
- Szép? Eredj már, Bébé! Egy rakás füstös pala-, cserép- meg bádogdarab.- Vállat vont.- ha ez szép, akkor minden szép.
Bólintottam.
- Fesd le, ahogy láttad.
- De minek?-kérdezte.- Mi szükség van arra, hogy lefessem? Nekem elég, hogy láttam."
(Ottlik Géza: Hajnali háztetők)

Látni és (vagy) "lefesteni": megint az alkotás lehetőségei...Kint vagyok én is azon a párkányon, mint Halász Petár Ottliknál, alattam a mélység, látom is a hajnali várost, szép és ijesztő, kopott, szürke és ragyogó. De nem elég, hogy látom! A "mélységről" és a "városról" beszélni kell! "Lefesteni!"
Minden eddigi, az utóbbi időben írt (és le nem írt) bejegyzés ide tér vissza.
A hajnal: álom, ébrenlét, hajnali várakozások, hajnali sínek, tovafutó utak- miközben "én könyöklök és hallgatok"-, tőlem futnak el azok a sínek, engem ostromol a tűz és a víz, én kapkodok, én keresem a szavakat, képeket. Fáj az egész tehetetlenség, kiszolgáltatottság. Ha tudnám "lefesteni"! Ha tudnám mondani!

Kép

...és, hogy valami kulturális is legyen: Vojnich Erzsébet kiállítása, nézni kell. Sötét terek, ahova bekúszik a fény-"fényjel"(J.A.)-.Vagy (h)onnan ered ez a megfoghatatlan ragyogás? Én is erről szoktam álmodni, sokszor járok itt.Néha hiányoznak az emberek, de van, hogy kimondottan jó, hogy egyedül vagyok.

Tűz/víz

Álomérzésem állandósulni látszik. Kialvatlanság? Fölébredni kellene? Valójában nem tudom, melyik jobb: tűzben vagy vízben lenni. Mindegyik veszélyes és pusztító. Mindenesetre szépeket (is) tudok álmodni, az jó. Az is lehet szép, ami fáj. Ébren és álomban, tűzben vagy vízben.

Elemek 2.

Elemek 1.

?

Jó lenne belebújni a kényelmes, puha boldogságba,
belefészkelődni, onnan nézegetni a világba.

Sok is, kevés is az, ami van.
Több, mint amit még el lehet viselni,
és kevesebb, mint ami jó lenne.

Lerombolni, törni, szaggatni,
Ölelni, szorítani, tartani.

Séta

Jó menni. Jó,ha fárasztó. Sokat menni: ki-,el-. Közben egyedül lenni a sok ember között. Észre sem vesznek. Ez jó. Egy fiú odajön, az Andrássy utat keresi, kedves arc-szívesen segítek. Megy tovább, én is. Bár fáj minden, mégis jó ez. Jó ez a fájdalom, ma ez is jó. Sétálni, menni, gyalogolni, reggelig, megállás nélkül.

Lassúság

Ezen jár az eszem mindig, miközben belepusztulok a rohanásba, bajokba, hiányérzetbe: lassabban kellene mindent tenni. Lassabban kellene élni. Nem pusztán a közhelyes "rohanó korunk"-ra gondolok, nem így értem. A saját, belső megéléseimet, nézelődéseimet kellene lassítani. Örülni, ha van miért megállni. És akkor megállni. Tényleg csak ezek az ücsörgések, ácsorgások azok, amik mindig jók, nyugalmat adók.

"Lassúnak lenni nekem ma mindenekelőtt azt jelenti: anakronisztikusnak lenni. Ami azt is jelenti: a nem megfelelő idő szerint létezni."(...)"Az intenzív jelenlétnek a lassúságban ott lappangó lehetősége vált időszerűtlenné(....)" "A lassúság esélyt kínál az összeszedettségre. Az ember ilyenkor nem célra tör, hanem épp ellenkezőleg: céltalan. Ettől lassú; van ideje, mert még előtte áll az időnek." (Földényi F. László)

De néha, mikor lassul a tempó, mert van mire figyelni, kockázatossá válhat a figyelem intenzitása (magány, kiszolgáltatottság, elszakadás a külvilág gyorsabb részétől, stb.). Akárhogy is: megéri ezt a kockázatot vállalni! Csak ezt éri meg igazán.

"A fák között menni, menni sokáig, jaj, sokáig.
Milyen hosszu fasor. Hol a vége, még nem látom.
Ha a tengerig vinne, a tengernek vizéig.

A tengerig mennék, leűlnék a tengerpartra
És nem csinálnék semmit, ott űlnék este-reggel,
Ott űlnék éjjel-nappal, ott űlnék, míg csak élek

És a tengerre néznék, olyan messzire néznék,
Hol már a végtelen víz elvakúl az egekkel,
S a tiszta semmiségnek üres álmán merengnék."

(Szép Ernő)