"- Megérte, te félbolond?- kérdeztem.
Rám nézett és hunyorgott.
- Jó volt- mondta.
- Micsoda?
- Tudod- magyarázta-, láttam végig a hidakat.
- A hidakat?
- Igen. A hidakat. A folyó pántját, végig. Összevissza a rengeteg háztetőt. Egy vonat ment a Ferencvárosi pályaudvar tájékán. Tehervonat, huszonnégy kocsival.
- Péter- szóltam rá bosszankodva.
Elsősorban is nem láthatott semmit, hiszen körül sem nézett odafönt a tetőn, hacsak a recehártyája nem készített valamilyen csodálatos pillanatfelvételt.
- Ne hazudozz- mondtam.- Inkább eredj vissza Aliszhoz. Megharagítod.
- Á!- legyintett.- Dehogyis. Nem fontos. Nem erről van szó. Azt kérdezed, hogy megérte-e? Hogy kerül ide Alisz? És nem hazudok én. Láttam tisztán az egész várost. Hidakat, vonatot, mindent.
(....)
- Alapjában semmitmondó kép. Piszkos falak, tetők cikkcakkja. Az Andrássy út túlsó ablaksora vakon csillog a napfényben. A Vár zöld teteje is fényes. A Múzeummal átellenben kinyitottak egy ablakot, s kócos nő ásít és nyújtózik. A redőnyök mögött alszanak. Valahol szól az ébresztőóra. Öreg utcaseprő kaszálgatja az úttest szegélyét. Szinte hallani a seprű sercegését. A harmadik emeleten iskolás fiú könyököl, kávésbögréjét markolássza. Felhajtott gallérral száll ki egy férfi a taxiból, pénzt kotor elő. Három uszályt is láttam, lefelé úsztak a Dunán. Takarítják a kávéházat. A Vilmos császár utat némelyik mellékutca ferdén keresztezi, a házak egymáshoz lapulnak, szürkék, porosak. A Sziget benyúlik a Margit híd alá.
- Ezt mind láttad?- kérdeztem.
- Le tudnám rajzolni a térképet, apróra.
- Hát akkor rajzold le.
(....)
- Igen-biztattam-, fesd le, amit láttál!
- Minek?- nézett rám csodálkozva.
- Mert szép.
- Szép? Eredj már, Bébé! Egy rakás füstös pala-, cserép- meg bádogdarab.- Vállat vont.- ha ez szép, akkor minden szép.
Bólintottam.
- Fesd le, ahogy láttad.
- De minek?-kérdezte.- Mi szükség van arra, hogy lefessem? Nekem elég, hogy láttam."
(Ottlik Géza: Hajnali háztetők)
Látni és (vagy) "lefesteni": megint az alkotás lehetőségei...Kint vagyok én is azon a párkányon, mint Halász Petár Ottliknál, alattam a mélység, látom is a hajnali várost, szép és ijesztő, kopott, szürke és ragyogó. De nem elég, hogy látom! A "mélységről" és a "városról" beszélni kell! "Lefesteni!"
Minden eddigi, az utóbbi időben írt (és le nem írt) bejegyzés ide tér vissza.
A hajnal: álom, ébrenlét, hajnali várakozások, hajnali sínek, tovafutó utak- miközben "én könyöklök és hallgatok"-, tőlem futnak el azok a sínek, engem ostromol a tűz és a víz, én kapkodok, én keresem a szavakat, képeket. Fáj az egész tehetetlenség, kiszolgáltatottság. Ha tudnám "lefesteni"! Ha tudnám mondani!
Rám nézett és hunyorgott.
- Jó volt- mondta.
- Micsoda?
- Tudod- magyarázta-, láttam végig a hidakat.
- A hidakat?
- Igen. A hidakat. A folyó pántját, végig. Összevissza a rengeteg háztetőt. Egy vonat ment a Ferencvárosi pályaudvar tájékán. Tehervonat, huszonnégy kocsival.
- Péter- szóltam rá bosszankodva.
Elsősorban is nem láthatott semmit, hiszen körül sem nézett odafönt a tetőn, hacsak a recehártyája nem készített valamilyen csodálatos pillanatfelvételt.
- Ne hazudozz- mondtam.- Inkább eredj vissza Aliszhoz. Megharagítod.
- Á!- legyintett.- Dehogyis. Nem fontos. Nem erről van szó. Azt kérdezed, hogy megérte-e? Hogy kerül ide Alisz? És nem hazudok én. Láttam tisztán az egész várost. Hidakat, vonatot, mindent.
(....)
- Alapjában semmitmondó kép. Piszkos falak, tetők cikkcakkja. Az Andrássy út túlsó ablaksora vakon csillog a napfényben. A Vár zöld teteje is fényes. A Múzeummal átellenben kinyitottak egy ablakot, s kócos nő ásít és nyújtózik. A redőnyök mögött alszanak. Valahol szól az ébresztőóra. Öreg utcaseprő kaszálgatja az úttest szegélyét. Szinte hallani a seprű sercegését. A harmadik emeleten iskolás fiú könyököl, kávésbögréjét markolássza. Felhajtott gallérral száll ki egy férfi a taxiból, pénzt kotor elő. Három uszályt is láttam, lefelé úsztak a Dunán. Takarítják a kávéházat. A Vilmos császár utat némelyik mellékutca ferdén keresztezi, a házak egymáshoz lapulnak, szürkék, porosak. A Sziget benyúlik a Margit híd alá.
- Ezt mind láttad?- kérdeztem.
- Le tudnám rajzolni a térképet, apróra.
- Hát akkor rajzold le.
(....)
- Igen-biztattam-, fesd le, amit láttál!
- Minek?- nézett rám csodálkozva.
- Mert szép.
- Szép? Eredj már, Bébé! Egy rakás füstös pala-, cserép- meg bádogdarab.- Vállat vont.- ha ez szép, akkor minden szép.
Bólintottam.
- Fesd le, ahogy láttad.
- De minek?-kérdezte.- Mi szükség van arra, hogy lefessem? Nekem elég, hogy láttam."
(Ottlik Géza: Hajnali háztetők)
Látni és (vagy) "lefesteni": megint az alkotás lehetőségei...Kint vagyok én is azon a párkányon, mint Halász Petár Ottliknál, alattam a mélység, látom is a hajnali várost, szép és ijesztő, kopott, szürke és ragyogó. De nem elég, hogy látom! A "mélységről" és a "városról" beszélni kell! "Lefesteni!"
Minden eddigi, az utóbbi időben írt (és le nem írt) bejegyzés ide tér vissza.
A hajnal: álom, ébrenlét, hajnali várakozások, hajnali sínek, tovafutó utak- miközben "én könyöklök és hallgatok"-, tőlem futnak el azok a sínek, engem ostromol a tűz és a víz, én kapkodok, én keresem a szavakat, képeket. Fáj az egész tehetetlenség, kiszolgáltatottság. Ha tudnám "lefesteni"! Ha tudnám mondani!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése