Lista

Miről szólt ez az év?
Semmiről.
Csak eltelt: néha vidáman, sokszor rosszkedvűen, egyre többször döbbenettel. Na, jó: folyamatos kétségbeesésben. Sétákkal egy nem létező városban, egy rég elveszett, húsz év után újra megtalált baráttal; egy sosem látott, csak képekben és szövegekben ismert -mégis- közelinek érzett útitárssal; önző és önzetlen ismerősökkel.
Könyvekkel, képekkel, filmekkel, fák közt, egy panelház kilencedik emeletén.

Ilma Rakusa esszéit olvasom ("Rengeteg tenger": jóóó!!), ő is szeret listákat írni -ebben (is) rokon-. Legyen az idei utolsó bejegyzés egy lista azoknak a nevével, akik a legfontosabbak.

Boldog új évet kívánok mindenkinek, aki elolvassa a kínlódásaimat, próbálkozásaimat. Köszönöm.

Szöveg:
1. József Attila
2. Ottlik Géza
3. Mihail Bulgakov
4. Tandori Dezső
5. Szép Ernő
6. Jász Attila
7. Borbély Szilárd
8. Tóth Krisztina
9. Krasznahorkai László
10. Heimito von Doderer: A Strudlhof-lépcső
11. Tolnai Ottó: Költő disznózsírból

Kép:
1. Csontváry-Kosztka Tivadar
2. Vincent van Gogh
3. Ország Lili
4. Tóth Menyhért
5. Frida Kahlo
6. Gustav Klimt
7. Mark Rothko
8. Egon Schiele
9. Nicolas de Stael
10. Hundertwasser
11. C. D. Friedrich

Film:
1. Sofia Coppola: Elveszett jelentés
2. Enyedi Ildikó: Simon mágus
3. Tarr Béla: Sátántangó
4. Tarkovszkij: Nosztalgia
5. David Cronenberg: Crash
6. Kim Ki-Duk: Tavasz, nyár, ősz, tél és megint...
7. Kitano Takeshi: Bábok
8. Huszárik Zoltán: Szindbád
9. Jim Jarmush: Szellemkutya
10. Tarr Béla: Kárhozat
11. Tarkovszkij: Sztalker

Tandori születésnapján

(Tandori Dezső Frankl Aliona képén)

Arra volt minden

Arra volt minden.
Hogy most ne legyen.
Helyében. Semmi való.
Volt. S bármi magány.
Az van. Mondanám.
A vasútállomás. A tó.

Megint. Hogy semmi.
Fűben heverni.
Hajdan. Cél kudarcával.
Volt. Ez valódi.
Nincs is a többi.
A jelen. Csak árnyával.

Jelenen. Fénye.
árny teljessége.
igazán az vagy magad.
Hívság. Törekvés.
Elrontás. Vesztés.
Az pusztul csak. Mi maradt.

Mi maradt. Romlik.
Utolsó fontig.
Kellett volna. Játszanod.
Magad vesztése.
Üveg. Fém. Fénye.
Minden más. Csak áltatód.

Ami volt. Az van.
Mi jön. Kilobban.
Ami nincs. Az ég színe.
Hitted. Elvesztél.
Idézed. Ennél.
Nincs. Nem vagy több. Mi végre.

Múlt idő. Holt, él.
Bár érnéd el. Végtére.

(Dyce)

(Gustav Klimt)

Volt már, de olyan szép.

Várj mindent

(Gustav Klimt)

Tandori Dezső AZ ÜDVÖZLET

Csak az van, ami lehet. Lépj a
benned futó medrekbe, próbáld: lapulj.
A fény a víz nyugvásába alászáll,
megbicsaklik jövője kavicsán a láb –

megbicsaklik a fény: átjárná csak víz-ágyát,
de már vele iramlik, tündöklőn ágait növesztve –
– hát ez volt még, ez mind-mind benne volt
a teljesekben. Ekkorák még. Csak

az van, ami lehet.
Várj mindent. Még nem-követhetőd
nyílik benned. Tudd: fény-erezetét e

patak se járja, odakint mégis
feldobja színét, s – hányadszor – megtér
a ráhulló levél alá.

(Ismét köszönet P.I.-nek, már megint ez kellett épp most!)

Rettenet, félelem, magány

(Andrew Wyeth)

Terek

(Caillebotte)

Ma szép volt a lakótelep. Valójában kedden vettem észre, hogy egy ideje tetszik már. Szeretem a fákat. Szépek a fények. Jó sétálni ebben a ronda városrészben. "A sár is szép"- mondta Sz.E. Titkos, saját utam vezet keresztül rajta. Itt élek. Nem Provence, sem Toscana, nyomorult hely, egyre távolabb az álombéli tájaktól. "Ez van."
Ez VAN.

(Éjjel a nem létező város főterén ketten ültünk. Nem tudtuk eldönteni, merre induljunk, hát maradtunk mozdulatlanul egymás mellett.)

Tegnap

(Mednyánszky László)

Hosszú idő után beszélgetés "Csendes Tollal", kedvenc költőmmel. Szavaim rég nincsenek, pedig az ilyen alkalmakról jól esne beszélni. Ezek a találkozások a legfontosabbak. Ma is folytattam vele a beszélgetést, de már a versei és a tőle kapott zene társaságában, egyedül, magamban. Jó volt ma a meleg szobában gubbasztani, még ha betegen is (jó ürügy a bentmaradásra), és rögzíteni a tegnapot.

Messzebbről-közelebbről...

(Vincent van Gogh)

(Nicolas de Stael)

Ablak

(Egon Schiele)

A városban, ami nincs is, minden sokkal egyszerűbb és érthetőbb. Még az is, ami bonyolultnak tűnik.
Itt vagy közel. Nem virtuálisan, hanem a nem létező város valóságos világában. Vagy tehát. Velem. Csöndesen lépek be a szobába, nehogy elmúljon a zenétől hallhatóvá váló nyugalom. Ülsz, teát iszol, rám mosolyogsz, és mesélsz nekem egy helyről, ami nincs is. Miközben beszélsz, a szemedet figyelem, ami a nem létező városra nyíló ablak. Mindig hallgatnálak, "örökké"- hogy végképp bekenjem édes mázzal ezt a szöveget-, szünet nélkül, sosem unnám meg a mesédet, hiszen én is ismerek egy nem létező várost, ahova lopva járok kopogó cipőmet hallgatva bandukolni az éjszakai utcán, vagy távolba révedő férfiakat figyelni a város peremén, vagy a hóesésben felgyűrt gallérral elveszni a fehérségben, esetleg a markomba szorítani a havat, és amikor már éget a jeges massza, megkérdezni: "miért?".
Reggelig beszélgetünk, és, bár időnként elnyom az álom, de nem sajnálom az időt, mert abban a városban minden pillanat most van. Alvás és ébrenlét: egyformán fontosak. Türelmes vagy, addig ülsz és vársz, amíg én alszom. Szól a zene, meleg van és csend. Talán te is alszol időnként.
Együtt vagyunk abban a nem létező, barátságos, békés szobában, örökké tartó mostban, fokozhatatlan közelségben, egymástól távol, soha.

68

(Rauschenberg)

"Mondd,- távozzon tőlem a félelem."
(József Attila)

Ősz

(Vincent van Gogh)

(Egon Schiele)
(Ezt a fát P.I.-nek küön szeretettel.)

Georg Trakl: Megdicsőült ősz

Hatalmas véget ér az év,
arany borral, gyümölccsel áldoz.
Körben az erdők csöndje szép,
bennük lel társra a magányos.

És szól a gazda: ez derék.
Ti estharangok, halkan-hosszan
adjatok a véghez is víg kedélyt.
Madárraj int elindulóban.

Ez a szeretet lágy kora.
Kéklő folyó sodorta sajkán
mi szépen jő képek sora-

nyugalmas hallgatásba tartván.

(ford. Erdélyi Z. János)

Ki tiltja meg, hogy elmondjam?!

LEVEGŐT!!!
LEVEGŐT!!!
LEVEGŐT!!!

Film 10. /Zorba táncol!

(Anthoy Quinn és Alan Bates)

(Anthony Quinn Michalis Cacoyannis 1964-es filmjében, a Zorba, a görögben)

"- Mi lesz velem maga nélkül?
- Meglátod, találkozunk még!
- Nem. Ha innen elmegy, ott marad a könyveinél. Egészségére!
- A tiedre, Zorba!
- Az istenit, Főnök! Túlságosan szeretem magát, hát megmondom. Megvan magában minden, csak egy kis dolog hiányzik. Egy kis őrültség! Kell abból egy kicsi az embernek, mer' különben...
- Különben?
- Különben mi értelme az életnek? Most haragszik?
- Taníts meg táncolni! Megteszed?
-Táncolni?! Azt mondta: táncolni?! Rajta, fiam! Együtt! Előre! Hopp! Megint! Most le. Szervusz, fiam! Főnök! Annyi mindent szeretnék mondani! Embert még úgy nem szerettem, mint téged. Hopp! Hej, Főnök, láttál már ilyen csodálatos összeomlást?!
(Nevetnek.)
- Tudsz nevetni! Akkor nevess, fiam! Odalett minden! Vígan, fiam! Vígan!"

A város peremén

(Andrew Wyeth)

(Lincoln Seligman)

(Max Klinger)

(C.D.Friedrich)

Annak a városnak pereme van, de a végtelenre nyílik. A férfiak meg-megállnak, felsóhajtva belenéznek a távolba, elrévednek. Ezekben a megállásokban, sóhajokban együtt lélegeznek a város tornyaival, mélységeivel és magasságaival. Megnyílnak és bezárulnak, kilassulnak a rohanásból. Megállnak, nem sietnek. Hisz ott vannak, benne a végtelenre nyíló, nem létező városban.

Ö-rü-lök-ne-ked-ö-rü-lök...

(Hundertwasser)

(Abban a városban, ami nincs is, mikor mindenki alszik, óvatosan kilépek az utcára.
Először a fal mellett haladok, szinte bújva, aztán megértem: senki nem lát, senki más nincs ilyenkor kint, és ha lenne sem figyelne rám. Egyre bátrabban megyek, szinte már a járda közepén. Cipőm kopogása visszhangzik a néma, alvó városban. Cél nélkül sétálok. Milyen célom is lehetne?! Ajtókon belépni? Emberekkel találkozni? Fontos kérdésekről beszélgetni? Jönni és menni? Intézni a hétköznapok életben tartó semmiségeit?
Ezen az éjjelen, a cipőm koppanásainak ritmusára ringatózva -mintha zenére-, egyre csak ez jár a fejemben: ö-rü-lök-ne-ked-ö-rü-lök-ne-ked-ö-rü-lök...
Minden valóságos városban édeskés közhely lenne ez. Unalmas érzelgés. A többiek félve és undorodva kapnák el a fejüket, hiszen kit érdekel a másik öröme.
De abban a városban, ami nem létezik, a levegő időnként sóhajokkal telik meg. A levegőben szép szavak és álmodó nők repülnek céltalanul. Ott sétálok, gyorsuló tempóban, szabadon, nagyokat lélegezve, és szinte már kiabálom, hiszen ott senkit sem zavarok ezzel:
Ö-RÜ-LÖK-NE-KED-Ö-RÜ-LÖK-NE-KED-Ö-RÜ-LÖK...)

"Madarak voltunk..."

(Ország Lili: Aranymadár)

"A madarak sok olyan képességet őriznek, amelyek valaha talán bennünk is megvoltak. Mivel mindig körülöttünk vannak (konkrétan épp a fejünk fölött), lényüket tekinthetjük egyfajta jelnek, jelzésnek is: arra való felszólításnak, hogy ne feledkezzünk meg a valamikor bennünk is működő, madarakéhoz hasonló képességeinkről." (Boldizsár Ildikó: Meseterápia; 366.old. Magvető, Budapest)

"...a sorsuk örökélet, mint sorsod örökélet,
társukként megölelnek és megint
messze szállnak."
(Weöres Sándor: Ars poetica - idézi Tandori Dezső: És megint messze szállnak)

43

(Nicolas de Stael)

"Боги, боги мои! Как грустна вечерняя земля! Как таинственны туманы над болотами. Кто блуждал в этих туманах, кто много страдал перед смертью, кто летел над этой землей, неся на себе непосильный груз, тот это знает. " (Михаил Булгаков: Мастер и Маргарита; М.Б. Избранное; стр.366.)

"Istenek, isteneim! Milyen gyászos az estébe borult föld! Milyen sejtelmes a köd a láp felett! Aki bolyongott ebben a ködben, aki sokat szenvedett halála előtt, aki repült földünk felett, erejét meghaladó terhet cipelve, az tudja mindezt." (Mihail Bulgakov: A Mester és Margarita; ford. Szőllősy Klára; Európa Kiadó 1981. 512. old.)

Húsz éve elveszett, de...

(Scarlett Johansson)

(Elveszett jelentés: Bill Murray és Scarlett Johansson)

Nincs szó. Nincs jelentés. Nincs semmi. Ülés van, öröm van, szomorúság van.

Madár

(Hiroshige)

(Frida Kahlo)

(Brancusi)

(Földi Péter)

Álmomban azt mondtam valakinek, hogy eredetileg/kezdetben én egy madárfióka voltam, csak kiestem a fészekből.

Palics

"A szép kék váza..." (Tolnai Ottó:Költő disznózsírból, 245.old.)

Szabadka

Szabad(ka) voltam.

"én sem értek semmit csak tudom " (Jász Attila)

Margarita repül!

(Szinyei-Merse Pál)

"...egész testében, minden porcikájában forrt, pezsgett az öröm. Szabadnak, mindentől felszabadultnak érezte magát. Világosan érezte: az történt vele, pontosan az, amit előérzete már reggel megjósolt, és most mindörökre elhagyja a palotát, egész régi életét." (Mihail Bulgakov: A Mester és Margarita; ford. Szőllősy Klára; 313.old; Európa Könyvkiadó Budapest 1981.)

"Ekkor a szobában, Margarita háta mögött, megszólalt a telefon. Margarita leugrott az ablakpárkányról, megfeledkezett Nyikolaj Ivanovicsról, és fölemelte a kagylót.
- Itt Azazello beszél - hangzott a kagylóban.
- Jaj, drága Azazellóm! - lelkendezett Margarita.
- Itt az idő. Repüljön fel" (316.old.)

"Láthatatlan és szabad vagyok! Láthatatlan és szabad vagyok!" (318.old.)

Ki mit tesz, mit tenne, ha egyszerre, húsz év után beköszönne hozzá sírva, mosolyogva az emlékei közül a legszebbik? az, amelyik már rég lejjebb csúszott a tudatban, szinte a tudatalattit simogatta, beleépült? amelyikhez képest volt szomorú vagy vidám, de szinte soha nem volt ennek tudatában, vagy mindig is, de nem merte ezt végiggondolni? mert hisz a múlt -elmúlt, mindenhol ezt tanítják-, akkor meg hogy lehet, hogy minden egyszerre van jelen? hogy a jelenlét állandó? és nem is kell, hogy ő is tudja ezt, az a döbbenetes emlék.
Ha én élek, az a sírós, mosolygós emlék pedig bennem van, húsz éve alapoz meg, puhít vagy keményít, dühít, elkeserít vagy fellelkesít, vagyis én - ő (is) vagyok, akkor nem múlt el! hordoztam magammal, és a terhe, ami lenyomta a lelkemet (vagy mit tudom én, mimet), de soha, egy pillanatra sem éreztem, hogy meg kellene szabadulnom ettől a "tehertől", hiszen tiltakozott valami bennem az ellen, hogy -végső soron- magamtól megszabaduljak, a részem. Terhes vagyok vele.
És ma, amikor a lányomnak születésnapja van (volt tegnap: már szinte hajnal van), beköszönt sírva, mosolyogva az az emlék. Igazából nem is emlék, hiszen sír és nevet. Mint én.

Repülni!

(Faragó Géza)

"[...]és egy zene volt a forrás
és a barlang, egy ütem.
Ritka művészet, ihlet és csoda:
jégbarlangok és napfénypalota!"
(S.T.Colridge: Kubla kán)

"A tehetetlenség, mozdulatlanság és mozdíthatatlanság ellenében minden madárrepülés arra szólít fel bennünket, hogy ne a földet nézzük, ha repülni akarunk." (Boldizsár Ildikó: Meseterápia, 368.old.)

(Anna Margit: Marionett)

Karafiáth Orsolya: Tisztás

A por, akár a szellem: összeáll.
Kis gnóm a fejben. Hopp, én nem vigyáztam.
Csimpaszkodik lélegzetembe, felnő,
beszél belőlem, nemtelen, hibátlan.

„A tisztáson vagyunk." Ez érthető.
Hogy mindketten - ezt néha elhibázom.
Teremtett lény, az ikrem - mintha én.
Félünk egymástól. Egymagunk a tájon.

Nem mozdulok, a rezdülés veszélyes.
Bogáncs húsa. A friss gyom bőre támad.
Göröngy gáncsol, tövis akad hajunkba.
Fű éle sérti semmi kis bokánkat.

A földbe vágyik némán egyikünk.
Porrá akar, más fejbe készülőnek.
Az árnyaktól tanul, de ők se tudják,
melyiknek mondják, hol lehet a kezdet.

S a föld ragaszkodik. Szárhoz, gyökérhez.
Ravasz kezem! Morzsolj erős rögöt!
Lapulhatsz föld - az izzadás figyel.
Sárrá formálnak nedves ujjközök.

A környék védtelen, a fák nem óvják.
Körmünk nyomán egész csinos halom.
Tépjük a tisztást, őrjöngő gödörré.
Mélyül egyre. Behull a borzalom.

(Ne haragudj, Ildikó, amiért kölcsönvettem a verset és a képet! Tökéletesen ezt kerestem napok óta! Köszönöm!! )

Gyökerek

(Frida Kahlo: Gyökerek)

Nem baj?

(Frida Kahlo)

Valaki azt mondta: ez nem az az élet, amiről álmodott.

Tóth Krisztina: Valódi élet

Lesz egy valódibb életem,
nem nézek át az árnyakéba,
még tévedésből, néha-néha
sem nézek át, mert jobb lesz úgy nekem,
elrendezem, berendezem,
lesz benne konyha meg szabadnap,
azon aludni lesz szabad csak,
a szemem rólam majd le sem veszem,
hogy éberségemet kijátszva ott
a homlokomban át ne nézzek
lényemnek túlfelére, hol sürögnek
szeretteim, az árnyéktorkú lények.


"Nincs semmi vész: majd sütni fog,
ha meg nem süt, majd esni fog-
Nincs semmi baj.
Nincs semmi.
Nem baj."
(Tóth Krisztina: Ráhel, Csenge -részlet-)

Itt van...

... az ősz.

Merülés

(Scarlett Johansson és Bill Murray az Elveszett jelentés című filmben)

Tóth Krisztina: Szilveszter

Hát elkergettem ezt az évet is,
hónak öltözve most megy éppen el.
Tudom hogy vagy, csak nem velem, nem itt,
de minden rendben mégis: létezel,

képzelt és fogható helyek
határán ott egy másik este,
és most, hogy gondolatban néztelek,
csupa idegent láttam benne,

de én is, ha a táskám kipakolnám,
csupa idegen holmi volna:
zsebkendő, kulcsok, elázott igazolvány,
egyáltalán, felismernél-e róla?

Mondanád-e a cipőmről kapásból,
hogy az enyém? Tudnád-e ahogy én egy
fogasra akasztott kabátból,
vagy még előbb, még mielőtt belépek?

Mintha tükörből nézném a szobát:
milyen tágas és ismerős idegenség,
nem lévő másik létem - át
kéne aludni ezt az estét,

aludnom kéne súlyos évekig.
Merülj, merülj, ne juss eszembe,
hogyha a nevemet kérdezik,
ne gondoljak a te nevedre.

Korlát nélküli lépcső

(Zeshin Shibata)

Tóth Krisztina: Halkuló futam

Sohasem láttam a tárgyaidat.
Reggeli inged a széken.
Sohasem láttam a bútoraid
körvonalát a sötétben.
Lépni se, dőlni se hozzád,
lépcső nélküli korlát.