Bugyuta rímek szerdán éjjel...

Megszólítottam-
hallgatott.
Megérintettem-
elfutott.
Firkáltam neki-
áthúzta.
Rákiáltottam-
megúszta.

Maradjon örökre hiányom,
Szemében látom a magányom.

" Ennyire biztosan már semmi egyéb nincs. A világ, a többi ember megléte hipotétikus, vélelem, feltevés, amit elegendő számú próbálgatással valószínűsíteni tudsz. Elfogadod meglévőnek, minthogy mást nem tudsz csinálni, de jobb, ha nem felejted el, hogy csak az érzés nem hipotétikus, biztosan csak az van."

(Ottlik)

Keret, utoljára, soha többé

Itt ülök bent. Nézem a vizes ablakot. Időnként autók zaja töri meg a csöndet.

Semmi: csak ülök. Nézem a lecsorduló esőcseppeket. Ezek itt, jobbra, egymásba folytak, a többi csak kis, nedves csillanás az üvegen.

Ma nem süt a nap. Az ég fáradt, álmos és szürke.

Egyedül vagyok. Várok. Csönd van. Az ilyen időt senki sem szereti.

Csak én? Mintha hosszú ideje így várnék. Céltalanul. Semmire. Senkire. Kiszállhatnék, elmehetnék.

Maradok. Mást nem tehetek: egyhelyben, lassan, mozdulatlanul kell hallgatnom a tompa, puha zajokat. Mintha álomban... Ringatózik velem ez az esőáztatta, néma világ.

Megragadnám ebben a homályos tükröződésben a hiányt, a szépséget, a soha-be-nem-teljesülő ígéretet, megfognám, tartanám, szorítanám, el nem engedném- de meg sem mozdulok.

Csak ülök. Nézem a vizes ablakot.

Ajtó

(Dubuffet)

Egy ajtó. Várakozás.

Bezárt, földszínű nyílás. Mi van az ajtó mögött? Ház? Szoba? Nyitottság vagy zártság? Tágasság vagy szűkösség?

Hol a kulcs? Akárki erre jár, betérhet. Elhelyezkedhet egy kényelmes fotelban, pihenhet, kinyújtóztathatja fáradt tagjait. Várakozhat. Ez a várakozás helyének ajtaja. Eggyé válik az alappal, a kavicsos, köves, porhanyós földdel.

Állok az ajtó előtt, szeretnék bemenni, leülni, de nincs kulcsom az ajtóhoz. Pedig tudom, hogy bent lenne a helyem. Várok türelemmel. Várom, hogy bemehessek, aztán bent várakozhassak.

A várakozás nyitottságában remény a várakozás nyugalmára.

Ma ez

"Csendben ülök. Mire várok?

Nézek a benti sötétbe.

Mit tud a hunyt szem a fényről?

Áztat az éjszaka méhe."

(Szabó T. Anna)

"Írni annyi, mint széttörni azt a köteléket, mely a beszédet hozzám fűzi, széttörni azt a viszonyrendszert, mely miközben "hozzád" beszéltet, abban az értelemben juttat szóhoz engem, melyet e beszéd tőled kap, mert megszólít téged: ő az a megszólítás, mely bennem kezdődik, mert benned végződik. Írni annyi, mint széttépni ezt a köteléket."

(Maurice Blanchot)

Keret 7.

Az idő.

Egy átlagos, esős nap. Bekeretezett mindennapiság. Hétfő? Kedd? Bármikor. Szürke nap: reggel vagy délután, tavasz, nyár vagy ősz- időtlenség.

A mindennapiságban megragadott, kimerevített egyszerűség. Megismételhetetlen. Felülmúlhatatlan. A képen bekeretezett, kiragadott pillanat, a maga hétköznapiságában egyszeri, kimeríthetetlen állandóság, ami magában foglal minden pillanatot, napot, évszakot, időtlen ünnepét mutatja a szürke, borongós, végtelenné nyíló zártságnak, amiről a legtöbb, ami elmondható: hogy van.

Keret 6.

Szakadás.

A házak közötti megnyílás. A zártság, a kinyílás szakadása. Az ég, mint egy ferdén eltépett papír kivillanó sávja. A szétszakadt sávok között előtűnik az alap. Fehéres szürke megalapozottság.

A kő vizes jelenvalósága. Nem élettelen mozdulatlanság, hanem a szüntelen változékonyság megragadott, bekeretezett képe. A kő is ragyog- az őt megragadó pillantás fényében látszik.

Ablakok megsokszorozódása: a képet néző a bekeretezett ablakot látja, és az azon át feltűnő várost. A képben érzékelhető láthatatlan figyelő átnéz a házak ablaksorára. A zártság az ablakok végtelen képzete által is nyílik.

Keret 5.

A legtöbb, ami lehet: a figyelem. A kiválasztás. A lassú szemlélődés.
A keret egyszerre be- és kizár, kiemel, fontossá tesz, valamit pedig eltávolít. Rangsor. A figyelem iránya. Ereje. Kitartása.

Aki figyel: vállalja a kockázatot. Átnéz a határon, látja az áttetszőséget, a fényt és a sötétet.

Keret 4.

A figyelem.

Aki bekeretez: figyel. Kinéz az ablakon. Nézi az ablakot, rajta az esőcseppeket. Elmosódott körvonalú házakat lát. Eget. Cselekszik: elkészíti a képet. Kiválaszt, kiemel.
Aki nézi a képet: szintén figyel. A keretbe zártságot, a kiemelt helyet és időt szemléli. Figyeli önmagát a képben. Figyel a képre, önmagára, és azonosul a képben láthatatlanul meglévő szemmel, ugyanazt látja.
A kép is figyel. De mit?

Keret 3.

Lehet, hogy a tökéletes homályban marad?

A tökéletes- az áttetszőség. Az, hogy látszik a teljes láthatóság határa.

A tökéletes-ígéret. Soha be nem teljesülő hiány. A határ az, ami látszik. Ez a határ áttetsző. Nem lezár, korlátoz, kirekeszt, hanem meglétével válik érzékelhetővé a határ két oldalán áramló/nyugalomban álló világ. Áramlás és mozdulatlanság a határ által válnak eggyé.

A kép része a láthatatlan szem, ami figyel, keretbe foglal, kiemel: megragadja a hiányt. Nézi az áttetsző határt.

Keret 2.

Az eső kopogása az üvegen. A kép néma, nem hallatszik semmi. Csak látszik. A zaj hiánya látszik. A hiány zaja hallatszik. Lecsorduló vízcseppek homályosítják el a kinti világ látványát. Látszik, ami homályban marad. Áttetszik a város. A házak. Az ég országútja. A homályos üvegen túl feltárul a lehetséges szépség. De a szépség ígérete kívül marad. A valódi szépség ebben az áttetszőségben, a homályban van.

Tükröződés. Ebben is csak a hiány látszik, nem valóságos tükröződés ez: az elképzelhető, esőáztatta út szürke visszaverődése az ég megnyíló sávjában.

Keret 1.

(Marczel D.)

Nem vonat. Nem áramlás. Iránytalan figyelem. Semmi különös. Nincs sebesség sem. Mozdulatlanság van. Eső. Szürke ég. Nincs szépség. Nem rettenetes. Nem szép.

Áramlás. Koncentrált figyelem. Keret. Kiemelés. Száguldás: egyhelyben. Rettenetes feketeség.

Szép megnyíló ég. Fény. Gyenge fényjel az égen.

Csönd.

Nyomok...

Kioltod...

Kioltod bárhova kerülsz.

Mióta nincs hol hagyd magad.

Nincsen hová légy: már jelenlét

nélkül ott állsz minden lehetséges nyomodban.

(T.D.)

Koan II.

Most már egyhelyben távolabb

Már csak egy nyom mind élesebbje

Tükrökben jár a szél

Egy arc egy kéz csontjaiba temetve.

(T.D.)

Tandori

Egymás

Megkondítod magad, mint egy teret,

melyben eltávolodhatom.

Láthatatlanul hagyom,

hogy körülvégy, és az legyek, ahol vagyok.

Háttal megyek, csak az kerül

elém, amit már elhagyok.

Haiku

Széthulltam arra

az egy darabra ami

mindig is voltam

Koan III.

Némaság a hang helyett.

De a némaság mi helyett?

Andi

Boldog névnapot kívánok!

Ez van

(Bálint L.)

"A köd elfog, vagy fel-

fog, vagy elnyel. Nevel.

Már nem látom, csak hallom:

koncentrikus körök, sorok,

amiben ismét el(ő)tűnök."

(Jász A.)

(...)

"Kutyákkal kéne társalogni,

nézni macskát, fület hegyezni,

szagra szagokkal válaszolni-

meg se mozdulni. Minden eldől

úgyis. Eldőlni hónapokra.

Hallgatni, hagyni nőni bentről

a csöndet(...)"

(Tóth K.)

"Akire néznek, annak régen.

Hadd idézzelek: mindig most van.

Hogyha belátja, jelen is lesz.

E tekintetben nem változtam."

(Tóth K.)

Elbújni kellene, elveszni: onnan, csöndben, mozdulatlan nézni a hiányt, és elfogadni, hogy ez van.

MD

"Olyan világban szeretett volna élni, ahol mindenki érti még a néma gyereket is. Magyarázkodás nélkül. Mindig bízott is benne, anélkül hogy sokat gondolkodott volna fölötte, hogy valamilyen különb és rejtelmesebb megértés köti össze az egyik embert a másikkal, mint a szavak és a cselekedetek." (Ottlik Géza)

Simonról

"Simon azt látja, ami van, önmagát is beleértve. Vagyis teljesen lát: tud. Nincs semmi "különleges képessége", épp csak ami itt és most (vagyis örökké) van, abban ő jelen van. Azt tudja, amit mindenki tudhat, csakhogy másnak valahogy épp nem jut eszébe. Nem jut eszébe éppen soha."
(Kornis Mihály)
"Éppen soha"; "soha, bárhol"; vele úgy, hogy nélküle; mellette úgy, hogy sosem utolérve; szólítani szavak nélkül...

...és most Lizáról, a tolmácsról. Görcsös, gyenge nő, aki megszokta a maskarát, a mázt, a jelmezt viselni. Simon hatására leveti a maszkot, megnyílik, kész el/befogadni a hatást, kész a változásra. Simontól várja a segítséget, mivel az inspirációt is tőle kapta a kezdésre. De Simon nincs vele. Nem vele van. Mikor a telefonfülkés jelenetben látjuk, Liza teljesen azonosul a feladatával: közvetít. Aztán letöröl egy könnycseppet a szeme sarkából. Továbbmegy. Ez az ő szerepe: segít, és a háttérben marad, vár, valamire vár. Ő is várja a csodát.

Fény

(Bálint L.)

"Nincs semmi baj.

Nincs semmi.

Nem baj."

Ma kisütött a nap.

103 lenne...

József Attila, drága, kedves. Tegnap-ma verseket olvastam a gyerekeknek, kedvenceket. Legalább én jól éreztem magam... (És most kezdődik a harc a versek begépelésével...

Celan-és sokan még- azt mondják, hogy a költészet: beszélgetés. Akkor, a beszélgetés-ha olyan- lehet költészet? Hol a határ?

Tóth Krisztina:

Egyszerűen csak fáraszt az idő,

hogy rajta kívül töltök éveket.

Tőlem már nem, csak belőlem telik:

mindig magamban kell, hogy nézzelek. /

Ne volna ez a kérdezz-felelek

most is, ahogy a buszra várok.

Beszélget bennem valaki veled,

mikor én hallgatni kívánok.

És egy részlet a Ráhel, Csenge című versből (Tóth Krisztina):

"Jól kint vagyunk, te is

meg én is.

Nincs semmi vész: majd sütni fog,

ha meg nem süt, majd esni fog-

Nincs semmi baj.

Nincs semmi.

Nem baj."

Végül: József Attila. Tőle nehéz választani, gyakorlatilag szinte az összeset lehetne...

Reménytelenül

Lassan, tűnődve

Az ember végül homokos,

szomorú, vizes síkra ér,

szétnéz merengve és okos

fejével biccent, nem remél. /

Én is így próbálok csalás

nélkül szétnézni könnyedén.

Ezüstös fejszesuhanás

játszik a nyárfa levelén./

A semmi ágán ül szivem,

kis teste hangtalan vacog,

köréje gyűlnek szelíden

s nézik, nézik a csillagok.

Simon figyelme és lassúsága

...az is jó, hogy épp a lánnyal nem használja a "varázserejét" Simon. Megtehetné, van neki. De csak egyszerűen figyeli a lányt. Nézi. És a lány nem tudja nem figyelni őt. Azonnal, ott a vasút mellett elkezdődik ez, az amúgy logikátlan figyelem. Logikusnak tűnhet S. részéről: a lány "aranyos". De kétszer annyi idős, mint a lány...És az mégis elfogadja, ahogy van.

...és a lassúság. Megint ez. Simon nem a sebességben győzi le Pétert, hanem a lassúságban. Ha ő is beszállna a versenybe, ugyanolyan lenne, mint a ripacs Péter. Beszáll, de a maga módján. Ő valóban komolyan veszi a meghalást-feltámadást. Végigcsinálja. Tempója lassú, nem előre siet, hanem lemarad, lassít, "hátrafelé" győz. Az ő lassúsága az igazi merészség, hiszen ő kiszáll a forgatagból, a saját idejét éli, a saját útját járja- nem sodródik az árral.

"Járok-kelek, megállok"-írja Szép Ernő, Jász pedig a padon ülő szemlélődésről mondja, hogy az a költészet. Simon csak sétál vagy ül, esetleg fekszik. A tömegben is mindig magányos.

Simon

Ma újra a Simon mágus. Megúnhatatlan. Az egyik gyereknek az volt a fura, hogy a film elején két percig megy befelé Párizsba a vonat. Döbbenten nézett, mikor azt állítottam, hogy szerintem ez a film egyik legszebb, legfontosabb jelenete. A film hosszúsága 92 perc. Beszédes, hogy ebből 2 a vonat.

Párizs megkapja Simont. Aztán egyszerűen ott jár-kel az utcáin, "elvegyül", "használja" ezt a várost, a lehető legtermészetesebben. A sziluettje erős, határozott sötét folt a fényben/sötétben. A város pedig befogadja őt. A vonat bemegy, behatol a fénylő síneken, közben szól Beethoven szintén fénylő zenéje. Később ugyanez a zene szól, amikor már a hajnali háztetők fölött pásztázunk, aztán lejutunk addig a metrólejáróig, ahol Simon találkozik a lánnyal.

...és a telefonfülkés jelenet...: a tükröződés, transzparencia ragyogása...

Szóval: nem igaz, amit Simon mond (az ő szempontjából persze, az..), hogy nincs csoda. Van csoda!

Még mindig: szavak...

"A vers(...) önmaga határán születik meg, megmaradásának érdekében folyamatosan visszakényszeríti magát a soha-többé tartományból a még-mindig területére."

"A vers(...) a befogadó versévé válik, a jelenség iránt- még mindig- fogékony ember versévé, aki kérdezi és megszólítja a jelenséget, így lesz a vers beszélgetés, gyakran kétségbeesett beszélgetés."

(Paul Celan)

Úton

Egy óra, mely port szállít utánad okvetlenül,

egy ház Párizsban áldozó kezedre kerül,

fekete szemed szénné feketül.

Egy udvar, ott toporg egy fogat a szívedért.

Hajad, hogy útra kelsz, lobogna- tilos néki.

Hogy tudná ezt, ki integet, s marad.

(P.C.)

Szüts Miklós

Ma

"Semmi közös két emberben.
Minden közös a semmiben.
Közel lenni úgy, hogy távol.
Vele menni soha, bárhol."

Hiány, hiány, hiány...

Olvasgatom Jászt, sosem tudom megúnni. Valahogy mindenhez kapcsolódik. (Remélem, nem nagyon "beszél mellé", szerinted:)
Beszélgetés, kimondhatóság, hiány, hiány, hiány-

"Fénylő jövés-menésed az idővel
Ellankadás hullámtörése
Ráncok mélyülése köveken
Percek szakadéka
Válladon az érintés hiánya"

Vagy máshol:

"Mindannyian visszafordulnánk

Legalább látni lehessen

(Hogy igen vagy nem)

Ha csak a köves út vakít fehéren

A látvány szemünkbe zárul"

Egy sor:

"Csak repedésekben marad válasz"

...és Tóth Kriszta megint (mindig ugyanott forgok ebben is...)

"A megfoghatatlanról

Alighogy írni kezdem, máris azt

érzem, nem ezt akartam mondani,

és az fog elsikkadni pont, ami

körülfoghatna. nézzük azt,/

ahogy a hegyi úton állsz, grimaszt

vágva, hogy ne fotózzalak. Aki

örökké próbál félrehajlani,

az nincs jelen. időnként felriaszt/

az elszalasztott kép. Belobban

a széleken, és összeégsz ravaszkás

mosollyal pöndör műanyaggá: jól van,/

megsemmisültél. Úgy hozná a hangzás,

hogy a végén a neved még kimondjam

búcsúzóul, de félrehajlasz végleg."

Szóval ez a "műsor": hiányérzet, kifejezhetetlenség, zavar emiatt, aztán próbálkozások, újabb kudarcok; és a folytonos kényszer: kimondani valamit, ami ebben az állandó hiányérzetben dobog, lüktet bennem. Menni a köves úton, egyszerre lenni annak, aki biztos, hogy hátra néz, és annnak, aki szomorúan nézi az elmenőt, és nem érinteni, nehogy megzavarjam az útjában. Érezni "az érintés hiányát". Na, ilyen nekem minden, még az "önkifejezés kényszere" is. Lehet ezt érteni, Andi?!

Legyen szép!

Csak, hogy legyen szép.

Közel

Mikor kerül közel egyik ember a másikhoz?
Mennyire lehet "közel"?
Egyszerűnek tűnő kérdések, de ma este ezen gondolkozom, és egyáltalán nem könnyű a válasz.
Azt tudom, hogy újra és újra zsigereimbe vág ez a sor:

(...)"s hogy nem tudok mást, mint szeretni,"(...)

Ma azt érzem, amit eddig ennyire nem, hogy itt egyfajta magabiztosságról is szó van: J.A. hisz benne, hogy szeretni tud-csak azt. (?)
De elég ez az életben maradáshoz? És, ha mást nem tud az ember?!
(Lehet, hogy zavaros ez, de én is...)

Beszélgetés...

Még mindig a beszélgetés lehetőségéről. Van-e, lehet-e az, ami erősebb a szónál, ami azt a bizonyos "magot" szólítja meg (Tóth Kriszta). Szavakkal, szavak nélkül, akárhogy, de az a kommunikáció, ami megéri a kockázatot.

"Igen, fogalmazhatnék úgy, hogy/ beszélgetésünk betölthetetlen űrt/ hagyott maga után. Azóta minden/ nap ezt az űrt is magába foglalja.

A megfogalmazás kényszerét,/ hogy mi az, ami azóta minden/ napban velem van. Mióta nem/

találkozunk, beszélgetésünk

helyét betölti az emlékezetem./ Azóta nincs egyetlen nap sem,/ amely ne foglalna magába valamit,/ és viszont. Mostanában már

hallgatásomat is értelmezem./ És úgy érzem, vannak napok,/ amelyek szélesednek. Növekvő/ mélység minden pillanat, amely

magába rejti őket. Minden/ valami másban foglal helyet,/ amely birtokolja őt. Az egyik szó/ a másikat. A szót magát pedig

egy fogalom. Amit űrnek neveztem,/ az is valaminek a része. Talán/ beszélgetésünké, amely azóta is/ folyik valamiképpen. Azt hiszem."( Borbély Szilárd)

Na, ezek a beszélgetések, amiket fontosnak tartok, amik akkor is folynak, amikor nem is találkozunk. "Azt hiszem."