Itt ülök bent. Nézem a vizes ablakot. Időnként autók zaja töri meg a csöndet.
Semmi: csak ülök. Nézem a lecsorduló esőcseppeket. Ezek itt, jobbra, egymásba folytak, a többi csak kis, nedves csillanás az üvegen.
Ma nem süt a nap. Az ég fáradt, álmos és szürke.
Egyedül vagyok. Várok. Csönd van. Az ilyen időt senki sem szereti.
Csak én? Mintha hosszú ideje így várnék. Céltalanul. Semmire. Senkire. Kiszállhatnék, elmehetnék.
Maradok. Mást nem tehetek: egyhelyben, lassan, mozdulatlanul kell hallgatnom a tompa, puha zajokat. Mintha álomban... Ringatózik velem ez az esőáztatta, néma világ.
Megragadnám ebben a homályos tükröződésben a hiányt, a szépséget, a soha-be-nem-teljesülő ígéretet, megfognám, tartanám, szorítanám, el nem engedném- de meg sem mozdulok.
Csak ülök. Nézem a vizes ablakot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése