Olvasgatom Jászt, sosem tudom megúnni. Valahogy mindenhez kapcsolódik. (Remélem, nem nagyon "beszél mellé", szerinted:)
Beszélgetés, kimondhatóság, hiány, hiány, hiány-
"Fénylő jövés-menésed az idővel
Ellankadás hullámtörése
Ráncok mélyülése köveken
Percek szakadéka
Válladon az érintés hiánya"
Vagy máshol:
"Mindannyian visszafordulnánk
Legalább látni lehessen
(Hogy igen vagy nem)
Ha csak a köves út vakít fehéren
A látvány szemünkbe zárul"
Egy sor:
"Csak repedésekben marad válasz"
...és Tóth Kriszta megint (mindig ugyanott forgok ebben is...)
"A megfoghatatlanról
Alighogy írni kezdem, máris azt
érzem, nem ezt akartam mondani,
és az fog elsikkadni pont, ami
körülfoghatna. nézzük azt,/
ahogy a hegyi úton állsz, grimaszt
vágva, hogy ne fotózzalak. Aki
örökké próbál félrehajlani,
az nincs jelen. időnként felriaszt/
az elszalasztott kép. Belobban
a széleken, és összeégsz ravaszkás
mosollyal pöndör műanyaggá: jól van,/
megsemmisültél. Úgy hozná a hangzás,
hogy a végén a neved még kimondjam
búcsúzóul, de félrehajlasz végleg."
Szóval ez a "műsor": hiányérzet, kifejezhetetlenség, zavar emiatt, aztán próbálkozások, újabb kudarcok; és a folytonos kényszer: kimondani valamit, ami ebben az állandó hiányérzetben dobog, lüktet bennem. Menni a köves úton, egyszerre lenni annak, aki biztos, hogy hátra néz, és annnak, aki szomorúan nézi az elmenőt, és nem érinteni, nehogy megzavarjam az útjában. Érezni "az érintés hiányát". Na, ilyen nekem minden, még az "önkifejezés kényszere" is. Lehet ezt érteni, Andi?!
1 megjegyzés:
(...az miért lehet, hogy egyszerűen nem akarja ez az izé úgy tagolni a verseket, ahogy én begépelem, és még úgy is látom, ahogy lennie kellene, de mire közli, átalakítja. Semmit nembírok tenni vele...A fene...)
Megjegyzés küldése