(Bálint L.)

Látod, amit én? Arra. Mutatom...Nézd, ott látok valami szépet. Messze van? Ha figyelmesen, kitartóan nézel arra, a messzeségbe, ahova mutatok, észre fogod venni.

És most nem beszélek tovább. Jó? Elég, ha figyeled és nézed. Nem tudok olyat mondani neked, ami felér a látvánnyal. A szavak sokszor csak összezavarják azt, amit nehéz kimondani.

Hát csöndben maradok.

Így.

(Frida Kahlo)

(Giacometti)

Mit tegyek ide, hogy el lehessen viselni?

Mivel lehetne áltatni magamat, másokat?

Mi lehetne elég szép ahhoz, hogy felderüljek?

Jön a karácsony...

(Claude Lazar)

Hát, jó lenne, ha úgy lenne: fölébredve az álomból nem vacogna az ember, hanem szépen fölsétálna azon a bizonyos lépcsőn, Bulcsú, fiam.

Mára

(Hokusai)

Romok, töredékek

"Figyelem, hogyan porlad szét a márvány síremlék, és nem akarok meghalni."

(Diderot)

Diderot sorait ma Kocziszky Éva idézte. Hölderlin-könyve után, ami alapélmény, végre hallhattam előadását is. Mikor a tudás szinte művészetté válik: könnyed, színes, sziporkázó, szerteágazó, mindent egyben látó, szenvedélyes. Valódi.

Jó volt (ilyet) hallani.

Csak szép fák

(Hammershoi)

Búcsúölelés

Azt mesélték a temetésen, hogy utolsó találkozásukon Há rászólt a nagybátyjára: ne siessen annyira, ne maradjon el a szokásos búcsúölelés.

Ne siessünk!

És ne maradjon el egyetlen ölelés sem!

Egy nyolc éves kislánytól is mindent lehet tanulni.

A gránátalma színe...

A gránátalma színe és a pompeji freskók vöröse... Jó lenne Paradzsanov filmjét látni, de a képekről jutott eszembe a gránátalma színe.

Szín

(Botticelli)

"Sötét van. Hol az ezer szín? Mivé lett?

Hol az ezer tárgy külön élete?

(Szín a különség, különség az élet)-

éj van s most minden tehén fekete.

Belém esett a világ és lett oly vad,

oly sötét, hogy szinte már ragyog

s lelkem indus bölcseségbe olvad:

nincs semmi sem, csak semmi van,

s e semmi én vagyok.

Egy-semmi! Minden-semmi! Színek nélkül

ragyogó semmi! Únlak, hagyj te most!

Sokszorzó lelkem veled nem elégül,

meddő szám, mely nem szoroz, se nem oszt.

Ért gyümölcs nedvvel, fejem telve vággyal,

vágyaim súlya nyomja vánkosom:

ah, nem békülök én unalmas ággyal

s Morpheus karjai között

Iriszről álmodom."

(Babits Mihály: Himnusz Iriszhez)

Színes nap

Legyen olyan a színe, mint a naplemente, mint a gránátalma vagy a jósvafői tó, Botticelli madonnái vagy a Vénusz-képen a tenger színe. Legyen puha és meleg, ringató és csöndes. Legyen toszkán vagy provence-i táj, sok virággal, kerttel. Visegrádi kert, mint a Varázsló kertje. Bordó és barna, narancs és zöld. Fehér és krémszín, vajszín és sárga.

H - Elaludt a kistündér

Bóbita, bóbita táncol,
Körben az angyalok ülnek,
Béka-hadak fuvoláznak,
Sáska-hadak hegedülnek.

Bóbita, Bóbita játszik,
Szárnyat igéz a malacra,
Ráül, igér neki csókot,
Röpteti és kikacagja.

Bóbita, Bóbita épít,
Hajnali köd-fal a vára,
Termeiben sok a vendég
Törpe-király fia-lánya.

Bóbita, Bóbita álmos,
Elpihen őszi levélen,
Két csiga őrzi az álmát,
Szunnyad az ág sürüjében.
(Weöres Sándor)

Valaki azt mondja, hogy túl tökéletes volt ide. Nem hiszem! Kellenek nekünk a kistündérek, és nincs igazság, ha egy 8 évesnek kell meghalnia. Nincs igazság, erre nem lehet kifogást találni.
A neve azt jelentette: Folyó.

Október 13.!

Ülni valaki mellett, akár rövid ideig, de így: elveszett jelentések között vergődve, kapaszkodókat kutatva, nézni vele egy irányba, dőlni hozzá, felnőttként gyereknek lenni, kibírni a magányt. Örülni, hogy (ott) van ő is.

Kertelés ősszel

Kertekről kellene...

Mindent mondtak már. A kertek szépek. Jó ülni bennük egy padon. Jó a sok fa. Kellenek kőfalak is bele. Virágok. A zsebben notesz és mackó. Napfény.

Holnaptól kezdődik az igazi őszi idő esővel. Vége a padonülésnek, gátra járásnak, fénybe bámulásnak. Jön az ázás-fázás, didergés.

Tócsák. Víz a cipőben.

Az is tud hiányozni, amit nem is próbáltam még.

Végre egy nap!

(Mark Rothko)

"Nyílt víz. A nap lefelé száll, jóval a látóhatár fölött elnyeli a köd. Egy kurta pillanatig a tenger egyik oldalon rózsaszín, a másikon kék." (Albert Camus)

Maciknak

(Gera Klára)

"És most lefényképezkedünk,
Hogy mindörökre meglegyünk."

"A majomparádé-embereket

Épp elég ideje nézem;

És csillagokat se keresek,

Van annyi, mint... az égen;

Hát ne gyerekeskedjetek,

Vetkőzzetek vissza szépen,

Mert nekem itt Medvék kellenek,

De Minden Mennyiségben!"

"A mackó mind kíváncsi,

Mit is lehet kívánni!

Becsukják néha a fél fülük:

Mi lenne félig nélkülük!

S hallják a fél világot...

Ilyet is már ki játszott!

S mert semmi nem elég nekik,

A felét külön is élvezik.

Ki tudja, épp hol ülnek,

Ki tudja, épp mit néznek;

De mert örökké nézhetik,

Becsukják néha a fél szemük.

S csak képzelik

EZT AZ EGÉSZET!"

(Tandori Dezső)

(Sam Toft)

(Anna-Emilia Leitinen)

(Giacometti)

Kép

(Benjamin Lacombe)

Mert kérted...

(Dan May)

(Julia Gukova)

(Egon Schiele)

Radnóti Miklós: A bujdosó

Az ablakból egy hegyre látok,
engem nem lát a hegy;
búvok, tollamból vers szivárog,
bár minden egyre megy;
s látom de nem tudom mivégre
e régimódi kegy:
mint hajdan, hold leng most az égre
s virágot bont a meggy.

Vége van a nyárnak...-még pár nap

Ritkán írok mostanában.

Volt Ócsa, Sopron, a Dunakanyar, csodás helyek.

Visegrád kertjei, épp, ahogy Csáth A varázsló kertjében leírta a mesekertet: "Kábító virágillat csapott meg. A kerítés megett kert volt; nem nagyobb, mint egy kis szoba. A talaja körülbelül a derekunk magasságáig fel volt töltve. És tele az egész kert virággal."

Zebegény még mindig a legszebb, a legszeretnivalóbb fénylés, csobogás.

Talán...

Talán változás jön!

Idei idill

(Lillafüred, Diósgyőr, Miskolc. )

Jósvafő!

Amikor áll, jár, ül vagy fekszik hanyatt a fűben az ember, és a meleg, a zöld, a színek tobzódása, a csend elringatja, simítgatja, cirógatja.

A patak csobogása, az erdő hatalma.

A tó színe leírhatatlan.

A nyugalom érzése elmondhatatlan.

Közben Jász A. esszéit olvasom: tökéletes összhang egy hosszú pillanatig: a tavi költő "könyvműve", séta a szavak között.

Kertben

(Pécs)

Hosszú idő után ismét...

Belépni egy könyvbe, sétálni benne, mint egy kertben.

Sétálni egy kertben, meg-megállni benne, mint egy könyvben.

Nézelődni, mélyeket lélegezni, lassan járni. Ha a kert egyszerre vad, burjánzó és szabályozhatatlan, és feszesre nyírt, korlátokkal, lépcsőkkel, szobrokkal díszes.

Teret és időt nyerni. Változtatni, ha kell.

Kék

(Krajcsovics Éva: Kék falak)

Ahogy öregszem, egyre többször keserítenek el a türelmetlen, előítéletes, agyvérszegény emberek. Vagyis én is türelmetlen vagyok. Szomorú. De az Igaziak mindig fellelkesítenek! Ha végre föl-fölbukkan valamelyikük, még az elfogadhatatlan is szebbnek tűnik.

Jaj, miért nem lehet egyszerűen becsomagolni a jót, és odaadni annak, akinek járna?

Találkozások napja. Jó.

Macik és Toszkána

Macifesztivál: hát ott a helyünk! Az eseményhez készült -meglepően kedves- reklámfilmben komoly bölcsesség: "Aki plüssmackó, ne akarjon másnak látszani!"

A másik: mindenfelé Toszkána hatása, képei, könyvek róla... Ott kellene élnem, tudom, egy ódon kőházban, a kövek repedései között virágokkal, kőfallal körben, fákkal, illatokkal, színekkel.

Petrik Adrien újabb könyve is megjelent: csodavilág, harmónia, készség a finom részletek megfigyelésére, embernek való ház, embernek való élet.

"A hegylejtői házat

körülkeríti erdő,

körülkeringi felhő.

Az ajtajában összeér

a külső csend s a belső."

(Weöres Sándor: Két csönd)

Megtalálni...

(Guczó)

...és megint Pynchon:

"Álomról álomba suhansz bennem. Bejárásod van a legutolsó dohos zugomba is, és ott, a vakolattörmelék között, megtaláltad az életet."

Semmivé szeretni a sötét tengert...

(de Stael)

Tegnap volt József Attila születésnapja. 104. A legfontosabb!

Pynchonnél pedig, araszolva a Súlyszivárvány nyelvi építményében, ezt a szépséges (fél)mondatot találtam:

"És hinni akart benne, ugyanúgy, ahogy Jessicát szerette, túl minden szón - hinni akart abban, hogy akármilyen rohadt a kor, semmi sem végleges, mindent meg lehet változtatni, és a lány mindig képes elcáfolni háta mögül a sötét tengert, mindig semmivé tudja szeretni." (ford. Széky János)

Tavasz

Ezt a ferde képet a fűben fekve készítettem. Nyári meleg, napsütés, de még kopasz fák, hideg föld. Legutóbb október végén feküdtem a szigeti fűben.

Néhány nap múlva kivirágzik a magnólia is!

Tavasz!

Virágzó fák! Érdemes kimenni végre!

Hosszú idő utáni találkozás: mennyire képes hiányozni egy ember! Hiába a tudat, az emlékek, képek, hírek, az igazán elfogadható a megtapasztalása, a megcáfolhatatlan jelenléte: ez az egyedül elviselhető.

Ülök egy éve abban az esőverte autóban, ott, a kis utcában. Nem mozdulok, bár többször ki-kiszállok, elmosódik a nyomom, beleivódik az elfolyó koszos vízbe. Nem vagyok ott, de mégis ott ülök. Nézek keresztül azon a felszakítóan vizes ablakon, figyelem a lecsorduló cseppeket, várom, hogy végre jöjjön már.

Ami változott: hiánya - jelenlét, jelenléte - hiány.

Tavasz van végre, nyilván csalóka, biztos, jön még fagy, de most szépek a fák.

Irány ki!

Angyalos nap, sokadszor

(Brauner)

Tudom, van már ez a kép.

De ma ismét március 26-a van, ma van a "Tavi Költő" születésnapja.

Neki angyalt, padot, fákat, csöndet, zenét, tavat, kutyát, sok napsütést adnék.

De mégis, leginkább angyalt.

Vagy fákat angyalokkal.

Fa-angyalokat.

Angyal-fákat.

Hadd üljön alattuk, írjon tovább, el ne meneküljön tényleg.

Van kinek írnia.

Van már mire várnom.

Baktatok...

(Sátántangó)

Két nap Tarr filmjeivel. Sátántangó tegnap, a Werkmeister harmóniák ma.

Utak. Fények. Zajok. Zene. Zaj-zene.

Sár.

Szép sár úgy, ahogy pl. Szép Ernő mondja: "Nekem szép a sár is."

Kompozíciók csendje.

Emberek járják az útjukat, keresve valami magasabb rendet, valami mindent átfogó harmóniát, távolodva, közeledve, keresve, kétségbeesve vagy nyugodt-lassan. Koppanó léptek, vagy lélegzésnyi ütemek: kilégzés, belégzés, a zene is ebben a ritmusban árad vagy nyikorog, kopog, szuszog.

Lélegzetvételnyi szünet. "Cseréljen lemezt." Cseréljen lemezt: ne a lejártat nézze, hallgassa, tegyen be másikat, vegyen mély levegőt, lélegezzen nyugodtan, nézzen körül, tapintsa meg a falat, a földet, ragadja meg a megragadhatatlant. Legalább próbálja meg.

Menjen gyalog. Esik: gyűrje föl a gallérját, vagy hagyja, hogy ázzon. Majd megszárad.

Menjen. Sokat.

Baktasson és baktasson.

Ha egy gyereket lát, amint elszántan jönne szembe, ne hagyja magában elmenni! Ragadja meg! Ölelje át! Melengesse, mert biztos fázik. Ha csodát ígért neki, tegye meg a csodát. Ha nem tud csodát tenni, legalább ne ígérje meg.

Fogja a kezét, el ne engedje!

Menjen vele.

Baktasson és baktasson.

Szép embertelenség. Embertelen szépség.

(Nagy Miklós)

"Ha negyvenéves elmúltál, egy éjjel

egyszer fölébredsz és aztán sokáig

nem bírsz aludni. Nézed a szobádat

ott a sötétben. Lassan eltűnődöl

ezen-azon. Fekszel, nyitott szemekkel,

mint majd a sírban. Ez a forduló az,

mikor az életed új útra tér.

Csodálkozol, hogy föld és csillagok közt

éltél. Eszedbe jut egy semmiség is.

Babrálsz vele. Megúnod és elejted.

Olykor egy-egy zajt hallasz künn az utcán.

Minden zajról tudod, hogy mit jelent.

Még bús se vagy. Csak józan és figyelmes.

Majdnem nyugodt. Egyszerre fölsóhajtasz.

A fal felé fordulsz. Megint elalszol."

(Kosztolányi Dezső)

Talán

(Sylvain Lagarde)

"Talán nem is vagyunk."

(Vladimir Holan)

Fák

(Hollán Sándor)

(Hasegawa Tohaku)

(Sulyok Gabriella)

Határ

(Mark Rothko)

"Itt megállva, és a zuhatag fölött fehéren habzó, napfényben fürdőző síkra pillantva, ébredt Zdenko - őszinte, igaz ámulással - teljes egészében tudatára annak, hogy nem fél. Mi több: szinte egyidejűleg azt is tudta, miért kerülte el a félelem. Hisz e dübörgés alatt meg kellett volna moccannia. Ennyire mindenki ismeri magát, hogy tudja, hol húzódnak merszének és idegzetének határai, akár ijedős valaki, akár, mint Zdenko, nem. Az azonban, hogy itt ilyen összeszedetten sétafikált, legalábbis súrolta a határt, ha ugyan nem lépett túl azon. És már azt is tudta, mi tette képessé erre: valami lehullott róla, az utóbbi napok valamely nyűge, amelyet azonban még Bécsből ismert - nevezetesen, hogy a napsugárzást többször sötétnek érezte, enyhe szédülés kíséretében." (Doderer: A slunji vízesés, ford. Király Edit)

Sárga virág és Dórák

(Malevics)

Ma erről a képről beszéltem, és úgy emlékeztem, hogy a nő kezében sárga virág van. Nézem: nem az! Talán csak annyira akartam, hogy sárga legyen, persze, Margarita virágja miatt, amit magával visz, mikor találkozik a Mesterrel. Az sárga!

Éljenek a Dórák!

Vakmerőség

"Már régóta írni szerettél volna egy oly egyszerű

és áttetsző-tiszta verset, hogy szinte láthatatlant,

senki semmin nem akadna föl rajta, s talán csak

az angyalok olvasnák!... És sokat töprengtél azon,

miről is dalolhatna az ilyen vers-

még ha érzed is: bármiről-,

ám oly egyszerűen és áttetsző-tisztán,

mintha eleve láthatatlan volna..."

(Vladimír Holan: Vakmerőség; ford. Tóth László)

Képtelenség a szavakra találni. Kellene onnan látni a dolgokat, ahonnan érezhetően feltárul belőlük valami: pl. annak a gondolataiból akár, akinek vannak szavai, hallgatásai. Csak a vágyakozásból nem lesznek mondatok, de még szótöredékek sem. Kimondani, ami fontos. Ránézni a jóra, szépre, és képesnek lenni megnevezni. "Csak a súrlás, érintés kapkodó mozdulata lehetséges", de az érintés is szinte képtelenség.

Talán azért beteljesíthetetlen vágy ez, soha meg nem valósítható, mert a mindennapinál több kellene, de nincs semmi a "több" helyén. Ott is csak ugyanaz van. Ezt a midennapit úgy szemlélni, mint azt a nem létező, megfoghatatlan semmi-többet, és erről beszélni úgy, mintha létezne az a másik. Képtelenség. Marad a vágy.

Ringató

(Gulácsy Lajos)

Ringassál, kedvesem,

szorítsál csendesen.

Nagyon

"De énvelem tisztázódott legvégül az is, hogy az a hipotétikusan létező másik ember se cselédnek, se parancsnoknak, hanem kizórólag arra kell neked, hogy legyen. De arra nagyon."

(Ottlik Géza)

Vasárnap, pár perce...

József Attila Tiszta szívvel című verséhez kapcsolódva Bókay Antaltól olvastam a legérdekesebb, legfontosabb értelmezést. A ma (tegnap: most éjszaka van) aktuálissá tette ismét, hogy elővegyem J.A.-t és Bókayt.

"[...] a személy vetítővásznán egy különös, strukturált, materiális, karakteres semmi érzékelhető, e versben az első két szakaszban a semmi metonimizálódik (valamiféle belső tér teremtődik), a második kettőben pedig a halál (a semmi) narrativizálódik (egy belső idő fut le)."

"A vers narratívájának utolsó lépése [...] a testi lét, az én narratív megtagadása, elvétele és elérkezés afféle "én-telen" létezési terepre, az önzésen túlra.

Belül a "szív": burok és mag, ahogy Bókay írja, de inkább mégis mag. Ehhez a "maghoz" jut el a tagadások során keresztül.

Lebontható minden. Tagadható, megszüntethető, ami lerakódik az emberben. Végül a szív marad az utolsó, amiről még beszélni/hallgatni lehet. Ha a szív megszűnik működni, nem folytatható a diskurzus, ezért csak az élő beszélhet a halálról. Naná.

Semmi nincs. Csak a szív dobog: él. Ez az egy biztos. Megpróbálni tiszta szívvel élni, tagadva akár mindent, csak a tiszta szívet állítva. Ebbe kapaszkodni.

J.A. világa keserű, általában szomorú reménykedés, másnak legalább jó legyen. Remél.

"Szép a tavasz és szép a nyár is,

de szebb az ősz s legszebb a tél,

annak, ki tűzhelyet, családot,

már végképp másoknak remél."

(Ime, hát megleltem hazámat...)

Ha

Nem, a komorság látszólag eltakarja az eget, de valójában ott a fény! Áttöri a felhőt, beragyogja a tetőt. Széppé teszi még az amúgy csúnya házat is, a komor eget is felhasítja. Felszakítás, hasítás, a határok megnyitása: mindig ide térek vissza.

Akármilyen rossz is a helyzet, szépnek látszódhat a komor ég is, áttörheti a határokat valami jó, szép.

Csak jókor kell kinézni az ablakon.

Álarcban

Ma a karneválról beszélgettek a rádióban, semmitmondó beszélgetés volt, de eszembe jutott Velence.

Egyébként is gondolok rá, a Buda is téma mostanában, ehhez kapcsolódva az Ottlik-veduta említődött, Jakus Ildikó szerette Velencét: "Hamvait, így rendelkezett, Velencénél a tenger fogadta magába..."-írta róla Hévizi Ottó, aztán a két, Budáról szóló cikkéhez kapcsolódva: "Viszolyogva nézte a Buda fogadtatását, erre emlékszem. Unszolásaimra, hogy írja tovább 'az Ottlikot', kitérően válaszolt. Érti úgy, ahogy érti, és annak még, akinek; volnék ez én. Különben is, a dolog lényege benne van a két cikkében. Hagyta az egészet. Fotózni kezdett, egyre több történelmet olvasott."

Velence, Buda, Ottlik, a fotózás, Jakus, és sokminden kapcsolódott össze egyszerre.

Álarcok ezek is. Az én álarcaim is.

Az álarc elrejt, ugyanakkor felszabadít. Nem pusztán választás eredménye: az álarc színei, mintái egymásra rakódnak, tekervényeket, minták szövedékét adják. Ki tudja kibogozni a szálakat?! Mi volt előbb? Velence vagy Ottlik? Az öröm vagy a félelem? A boldogság vagy a rettegés? Mit kell választani? Kell-e egyáltalán? Sugallják, hogy a "pozitívat" kell választani, hogy egészséges ember csak a jóban, előremutatóban hisz. Miközben Hévizi is írja: "Hanem talán csak ennyi: ami megvan, tud nem lenni is." Ez biztos, ebben hinni sem kell.

Velencében hiányzik a tágasság perspektívája. Az előre haladó ember falakat lát, labirintusban kóborol, esetleg keresi a kivezető utat. Egyszer a Szent Márk téren, az üvöltő, zenélő, zajongó tömeg közepén álldogált egy fehér-fekete álarcos, jelmezes figura. Rezzenéstelenül, mozdulatlanul, karba tett kézzel állt a hullámzó tömegben. Ott volt. Láttam. Épp a csöndje volt, amitől a zaj szinte elviselhetetlennek érződött. Megvolt: ugyanakkor a hiány/csönd volt maga. Mi volt erősebb: a többség ricsaja, vagy ennek az egy alaknak a csöndje?!

Ha az a figura levette volna a maszkját, és úgy állt volna ott, akkor is feltűnt volna?! Talán nem. Az álarc tehát nem csak eltakar, hanem megmutat, kiemel, a figyelmet tereli.

Ha levenném az álarcomat, mi maradna? Maradna-e egyáltalán a helyén valami? Van-e arcom az álarc alatt? Elválaszthatók-e egyáltalán egymástól?

Bolyongok abban a velencei labirintusban, keresem Budát, falak között vezet az utam, de jól érzem magam ebben a zárva feltáruló világban, útban Budára. Vannak, akik ugyanarra mennek. Ők érdekelnek. Akik álarcban akár, de valamit jelentenek, képviselnek, és nem a ricsajozó tömeggel ugrálnak együtt.

Magányosan álldogálók, ti.

Szem

(Vajda Lajos: Ősnövényzet)

Tekervények, fák, gyökerek, szemek az áramlásban. Rám néző tekintet: zavarba ejtő állapot: nézőnek lenni.

Kívül vagyok: leskelődő, aki megáll és néz, benéz a képbe. Mintha ablakon át. Senki sem hívott, mégis kíváncsiskodóként állok itt, keresem a titkot, gyötrődve vagy lelkesen, szívesen vagy szívtelenül nézek képekbe, elhitetve magammal, hogy ártatlan vagyok, érdeklődő, kíváncsi ember, szépre vágyakozó, esetleg fásultan jót kereső.

Lesem a képet, de ez a kép visszanéz. Szembe néz velem! A pillantásomat keresi. A szembe nézve zavarba jövök: megértem, hogy nézésem nem ártatlan. Leskelődő vagyok, nincs mit szépíteni. Szigorú tekintet tudatosítja bennem lelepleződésemet. Aztán megértem azt is: a képnek kellek. Szükség van a nézésemre. Leskelődésemmel beléptem a képbe, miközben kívül is maradtam: valójában épp a peremen vagyok. A határon.

Ezen a határon két tekintet fúródik egymásba: az enyém és a szemé, a képből. Leskelődő és meglesett néz össze. Összetartozunk.

(Vajda Lajos kiállítása a Galériában. Utána jóleső hidegben séta keresztül a városon. Már január van, 2009.)