Táblatörlés

"Láng-krétaként töröm az éjt,
tartóssá tenni röpke írást.
cserélek nyílvessző-zenét,
összhang helyébe vad visítást."
(Mandelstam-Kálnoky László)

Tükörkép

(Kun Emília)

Tükrök: tudva senki se írta

le még, mit is rejt lényegetek.

Ó ti, idő köze-rései; mintha

rosta ezer lyuka töltene meg./

Tékozlók -még néma teremben,

távoli erdőként ha dereng...

Csillár ágasa jár öletekben,

hasítva a szűzi végtelent./

Festőiek olykor. -A közeledőt,

ha bejárást nyer, képmása betölti-,

félve csukódtok mások előtt./

A Legszebb marad itt csak -amíg

túl a szemérmes orca felölti

Narcissus tiszta vonásait./

(Rilke -Halasi Zoltán)

Semmi

Aztán, mikor támaszkodnál, észre venni, hogy nincs is fal, hogy áteshetsz a semmin, támaszték sincs, és talán te sem vagy. Nincs fűtés, de hideg sincs, mállás sincs és idő sem, a fal is te vagy, meg a kopott vakolat is.
Lenni semmiként a semmiben, arc nélkül és alak nélkül, támaszkodva a semminek, beledőlve a semmibe.

Nyugalom

(Guczó)

Nekitámaszkodni a falnak. Dohos, málló, víz itatja át, porlik az anyag, kongó üresség hallatszik a tégla koppanása helyett. Moha lepi, zuzmó.

Érezni a falban összegyűlt időt. A fűtést, a vakolás gondosságát, a munka alaposságát, a figyelmet.

Támaszkodni ennek a falnak, az első pillantásra alig látható bizonyosságnak, biztonságnak: biztos, hogy kopik, múlik, omlik, mállik, de van. Támaszték, megtartó, a hűvös ellen védelmező melegség: begubózni, odatámaszkodni, megsimítani való otthonosság, a nyugalom vágyának ereje, szépsége, színe. Az illúziók tarkasága helyett a semmi bizonyossága. Valódiság.

(Kitano Takeshi: Bábok)

12.12.

"És nem tudom, mily dajkahang

cseng a szívembe csendesen:

nyugodj, hiszen csak este van

s mitől is félnél, kedvesem?"

(József Attila)

A Mester és Margarita

"- Mennyit szenvedtél, szegénykém! Talán csak én tudom egyedül, hogy mennyit. Ide nézz, ősz szálak vegyülnek hajadba, és szájad mellől ez a ránc nem múlik el többé. Kedvesem, egyetlenem, semmin se törd a fejed! Túlságosan sokat kellett a fejedet törnöd, eztán már én gondolkozom helyetted. És ígérem neked, érted: megígérem, hogy minden jó lesz, káprázatosan jó!

- Nem félek semmitől, Margó- válaszolta a Mester, fölemelte a fejét, és Margarita most olyannak látta az arcát, amilyen akkor volt, mikor azt írta, amit soha nem látott, de amiről biztosan tudta, hogy megtörtént.- Semmitől sem félek, mert már mindent átéltem. Túlságosan rám ijesztettek, most már nem ijedek meg semmitől. De téged sajnállak, Margó, itt a bökkenő, ezért hajtogatom örökké egy és ugyanazt. Légy eszednél! Miért kötnéd össze az életedet egy roncs, beteg koldussal? Menj haza! Sajnállak, azért mondom ezt.

- Ó, te kishitű, szerencsétlen ember!- sóhajtott fel Margarita, boglyas fejét csóválva. Én tegnap egész éjszaka pucéran szerepeltem a kedvedért, kivetkőztem önmagamból, és természetet váltottam, hónapokig ültem a sötét szobácskámban, és mindig csak egyre gondoltam, a zivatarra Jerusalaim fölött, a szememet kisírtam éretted, és most, amikor csőstül zúdul ránk a boldogság, elkergetsz magadtól! Nem bánom, elmegyek, de tudd meg, hogy kegyetlen vagy. Elsivárodott a lelked odabenn!

[...]

- Elég- mondta szilárdan, eltökélten.- Rám pirítottál. Soha többé nem leszek kishitű, nem tépelődöm többé ezeken a kérdéseken. Légy nyugodt. Tudom, hogy mind a ketten lelki betegség áldozatai vagyunk, talán én fertőztelek meg vele...eztán ketten együtt fogjuk elviselni!"

" Talán bizony ahhoz, hogy az ember élőnek érezze magát, okvetlenül kórházi ingben, gatyában kell kuksolni a pinceodúban? Nevetséges!.."

(Bulgakov: A Mester és Margarita; ford. Szőllősy Klára)

" A dolgok pereméig érkeztek. " (Doderer)

Melzerke

(Bálint L.)

" Rég besötétedett már, amikor a szerelvény a Südbanhof csarnokába befutott. A levegő füstös volt, de enyhébb, melegebb, mint odakünn. Lement a széles lépcsőn, kiért az utcára. A város olyan volt most, akárha üreges lenne, öblösen visszhangzó, tágas terű, s mintha a tenger szintje alatt terülne el, úgynevezett depresszióban: számos fény futotta-kúszta be; s aztán csilingelve és kivilágítva megérkezett a villamosa. Ahogy a Ringre ért, ahogy a Hofburg mellett elhaladt vele, odakint minden maradéktalanul elmerült: csak a formája maradt meg az egésznek, az, ami már kő, ami nem változtatható. Ott volt benne, áttekinthető modellként. A lépcsőház megszokott tiszta atmoszférája, embereknek szánt istállószag, az otthon. Kulcsok csörömpölése. Az előszobai villanykapcsolót meg sem érintette, Rak számvevőségi tanácsosné üvegajtaján át épp elegendő világosság szűrődött ki. Amikor pedig a maga elülső szobájának ajtaját kinyitotta, ahol a kandalló meg a medvebőr várta, a táruló rés nem feketéllőn tátongott rá. Itt fény volt. Új fény, amilyent eddig ebben a szobában nem is látott. Éles, tiszta és magányos és padló-közeli fényesség volt, mintha a falnak és a tapétának ezen a jelentéktelennek vélt helyen egyszerre szeme sarjadt volna titokban, s ez nézne rá lentről, tágra nyílva: sugárzó, az árnyakat visszafordító, mély fény, még aligha látott, alulról fölvetülő, széklábak, ahogy mintha összecsukódnának az ülőkék felett, s a kandalló padló-közeli talapzata fénylik kápráztatón.

Melzer hátardőlt nyomban, neki az ajtó belső felének, mert mintha támasztékra lett volna szüksége, s így is maradt, baljában a lapos kis bőrönddel." (Doderer-Tandori )

Eső

( Presser Gábor )

"[...] fölém feszíted nyugtató födélnek,

világnyi biztonságnak,

simítható égi vidéknek,

úgyhogy bádog-kabátom összefogom,

összefogom magamon rongyos versem,

megidéztelek, itt vagy az égen,

itt vagy vizes ingemben, teafőzőm melegében,

itt és valahol, mint az eső,

nézd, zuhog egyre,

zuhog egyre vadabbul. "

(Parti Nagy Lajos: Ének az esőben )

Még ma

Még ma ideírni, hogy ez a nap: volt.

Mától

"VANÁS" van.

Fám leszel...

(Hollán Sándor)

"Álltam némán, erdőn fa voltam én,/ Tudtam dolgok nem sejtett titkait" (Ezra Pound)

"FÁM LESZEL EZUTÁN" (Jász Attila)

Vonatra várva

"Amíg a vonatjára vártam, mélán a vágányok között, egyszerre csak meghökkenve jöttem rá, hogy nem emlékszem az arcára. Tíz napja nem láttam, és nem tudom, milyen. Elfelejtettem. Le se tudnám írni, rajzolni. Úristen, meghülyültem? Hogy fogom megismerni a tömegben, ha befut a vonat a sok nyaralóval?- gondoltam egy pillanatra pánikszerűen, tényleg elhülyülve. De ettől észre tértem. Hát persze hogy a lényét ismerem, a senkivel a világon össze nem téveszthető Márta-valóját, és nem az arcát. - (Ami a megpillantáskor úgyis nyomban elfelejtődik: a vonásai. Átmenet nélkül megszűnik, hogy időd sincs megnézni a vonásait: a fellépő teljes "mártasága" megsemmisíti mint arcot.) És amúgy sem az a feladatod, hogy felismerd őt a leszállók közt, hanem az, hogy már a közeledő mozdony füstjéről meg tudd mondani, rajta van-e ő is a vonaton (vagy lekéste)."

(Ottlik Géza)

Dzéta-nap

"Nézd, engem tulajdonképpen egészen más érdekel. Hogy van-e olyasmi itt, ami nem hipotetikus-aminek a létezése biztosabb, mint ezé a feltevésekből álló instabil anyagi világegyetemé- s megmarad-e?"

"Az egyetlen, ami ebben nem hiábavaló, a féltésünk, szeretetünk. Ha minden összeomlik, ez nem, ez megmarad akkor is. Amit érzel, nem hipotézis. A megléte mindig kétségtelenebb, közvetlenebb valóság, mint az anyagi világé."

"A mi fizikánk csak azt tudja használni, ami mérhető. Holott amit látsz, hallasz, tapitasz-minden érzékelésünk-, több: mindegyik tele van (sokféle módon) nem mérhető, pontatlan, de a tapasztalat mérhető velejáróinál hitelesebb, valóságosabb, lényegesebb érzelmi tartalmakkal. A látás: az imént tisztán láttam az itt sohasem létezett üvegajtót. Vagy a hang: behallatszott a Kálvin térről a déli harangszó...Bimbamm: pontosan mérni tudjuk a két hang hullámhosszát, a levegő által közvetített rezgésszámokat. De ezenkívül, ami nem mérhető, van ennek a harangszónak egy független ráadás-közlése, egy kicsike, kicsike kis szekszepilje- így tudom csak mondani."

"M.: Azt mondtad nekem annak idején, hogy nem tudod, mit érzel, vagyis hogyne tudnád, csak azt nem tudod, micsoda. Szerelem? Nem. Hát boldogásg? Szabadság? Biztonság? Az se. [...]

Ch.: Most is azt érzem. Nem kell hozzá semmilyen beszélő masina, hogy felidézze bennem.

M.: Ha most is érzed, akkor most micsoda? Jókedv? Elragadtatás? Vagy lehiggadás? Újjászületés?

Ch.: Nem.

M.: Új világ, új Cholnokyval? Felfedezésszerű érzés?

Ch.: Nem, nem. Egyik se. Nincs rá szó.

M.: Helyes. Nincs rá szó. Hát akkor jelöljük, mondjuk, Dzétával. Ismeretlen konstans. Kell egy nevet adnunk neki, mert azt mondtad, ennél nagyobb dolog nem történt veled soha, és nem is fog. Azt mondtad, az ember azt hiszi mindenféléről, hogy kell neki, kaviár, szeksz, lelked üdvössége, hőstettek, Nobel-díj, becsület, hatalom- aztán váratlanul kiderül, hogy tévedés. Fütyülsz az egészre.

Ch.: Ha az ember egyszer megél egy ilyen minden eddigitől különböző dolgot-hogy így érzi magát a világban-, akkor tisztázódik benne, hogy nem pénz, dicsőség, siker, rang kell neki mégsem, hanem ezentúl csakis ez az eddig nem ismert érzés-

M.: A Dzéta.

Ch.: A Dzéta. Jó, egyezzünk meg Dzétában."

", ez nem igaz. Nem lehettünk volna. A Valencia harsány vidámságában a rejtett szomorúság nem egy elrontott életé (érthetetlen módon előre megsejtve!), hanem a (tökéletesen érthető) szomorúsága egy elrontandó életnek."

"Vedd úgy, hogy egyszer csak, jártodban-keltedben, egy nem túl szép se túl csúf domboldalon, a nap közömbös órájában, hátratolod a kalapodat, és elfog egy új, soha nem ismert érzés. Nem tudtad, hogy van ilyen, megvoltál nélküle. Ezentúl ezzel kellene tovább élned, ebben. De micsoda? Nyugalom és szabadság, munka és szerelem egyszerre? Testi és lelki jó közérzet? Nem okvetlenül jó. Lehet akár közöny is, fájhat is, magány is lehet. Unalom is lehet. Unalomnak is lehet szelíd, lehet heves."

(Ottlik Géza: A Valencia-rejtély)

November 5. este

[ha menni kell

Ha menni kell oly jó voln még maradni
elüldögélni még egy kicsikét
beszélgetni hallgatni erről arról
a döntő pillanatot halogatni
mely eldöntetett volt már hamarább
de most mégis oly jó voln még maradni
hogy együtt legyen még a volt a van
hogy múljon is maradjon is ami
lesz minden legyen minden múlhatatlan
és tartson tovább még a lehetetlen
az üldögélés és ami lehetne.
(Borbély Szilárd)

"Intenzív semmiség"

" Egyetlen rezzenése sincs, amellyel jelezni volna képes, hogy arra a villámgyors szigonyozásra kimozdul egyszer a teljes mozdulatlanság állapotából, és ezért és addig ez a teljes mozdulatlanság határozottan azt a benyomást kelti, hogy a Kamagowagának ezen a pontján, amelyet betölt, most nem egy hófehér nagykócsag, hanem a semmi áll, de annyira intenzív ez a semmiség, ez a nézés, ez a figyelem, ez a szakadatlanság,(...), hogy minden lehet, bármit tehetek, bármikor és bármiért, ezt sugallja, ahogy áll,(....)" (Krasznahorkai László)

Álomban

(Szegedi Katalin)

Mi "reális" és mi "fikció"? Attól, hogy emlékszem egy megtörtént eseményre, az valóságos? Ha pedig álmodtam vagy kitaláltam: fikciónak nevezzük? Hogyan lehet meghatározni ezeket a fogalmakat?

Emlékeim szerint beszéltem egy emberrel. Valóság. Felidézem az arcát, gesztusait: tudom, hogy létezik, vagyis ez is valóság. De, amit róla gondolok, ahogy elraktározta a memóriám, már nem biztos, hogy megfelel a valóságnak, lehetséges, hogy ezt a képet magam alakítottam ki róla, vagyis előfordulhat, hogy fikció az egész. Még akkor is, ha ő állítja, hogy van.

Álmomban fura dolgok történnek velem, valójában valóság az egész-szerencsére.

65

Szabó T. Anna: Elhagy

Elárul és elhagy.

Kilök magából és elhagy.

Önmagát adja ennem és elhagy.

Ringat és elhagy.

Talpam simogatja, fenekem törüli,

hajamat fésüli, elhagy.

Orrom az illatát issza, ölel:

"Soha nem hagylak el!" Elhagy.

Áltat, mosolyog, súgja: "ne félj!"

Félek és fázom, és elhagy.

Este lefekszik az ágyra velem,

azután kioson és elhagy.

Nagy, meleg, eleven, fészekadó,

csókol és dúdol és elhagy.

Cukorral tölti két tenyerem,

tessék, ehetem: elhagy.

Sírok és ordítok, úgy szorítom:

foghatom, üthetem, elhagy.

Csukja az ajtót és hátra se néz,

nem vagyok senki, ha elhagy.

Várom, ahogy remegő kutya vár:

jön, ölel, símogat, elhagy.

Ő kell, mert nélküle élni halál,

felemel, melegít, elhagy.

Ketrec a karja, de ház az öle,

vágynék vissza, de elhagy.

Egy csak a lecke: nem ő vagyok én,

idegen, idegen, elhagy.

Ott a világ, lesz más, aki vár!

Lesz majd benne, kit elhagyj.

Csukd be az ajtót, vissza se nézz:

várni könnyebb, menni nehéz,

lesz, ki elárul, lesz, ki elárvul,

mindig lesz, aki vár, aki fél,

mindig lesz, aki vissza se tér,

megszül, és meghal, és elhagy.

(Bálint Levente)

46

Akárhol is van, remélem: VAN. Ma 46 éves.

Ablakban

(Ghost in the Shell)

(Elveszett jelentés)

Lány az ablakban. Kívül a város forgataga. Otthonosság belül, ami csak menekülés, menedék. Kínzó hiány, magány. Várakozás. Mire? Kire? Nyugalom és bizonytalanság. Reménytelenség. Remény. Kívülállás és vágy az odatartozásra. Mit kell tenni? Merre kell indulni? Kell-e megmozdulni, vagy ez a távolság, mélység (szakadék) az elérhető legnagyobb közelség? Mihez is? Lehet-e közelebb menni a világ dolgaihoz ennél? Szemlélődni, csendben hallgatni a zajos várost, a beszűrődő ricsajt. Benne lenni úgy, hogy kívül. Kívül lenni úgy, hogy belül. Elveszni a felszínben, vagy hinni valamiféle mélységben. Nézni. Hallgatni. Lassan lélegezni, csodálkozni az elveszettségen, befelé sírni. A legtöbb, ami megtörténhet, ha valaki veszi a fáradságot, futni kezd, megfogja a vállad és azt mondja: "Te!"

...ha nem szalad, ha nem mondja, ha csak azt ismételgeti: "én", "én", "én", akkor mit lehet tenni? Marad a bambulás az ablakban. Ki képes "én" helyett azt mondani: "te"? Ha el is hiszi, hogy annyira elfoglalt, sok a dolga, hogy ez felmentést ad a figyelem alól?

Marad a hely az ablakban.

Arcfestés

(Szüts Miklós)

"Arcot festeni? Csak úgy? Bele a világba? Ebbe a világba?! Könyörgöm, de hát hogyan? Hogyan jöhetne ahhoz bárki, hogy valakinek az arcát a vásznára "fölvigye"? Hogyan érinthetné meg látható színekkel és formákkal egy személy arcát? Mert más arc nincsen, csak valakinek az arca, csak a személy arca van. Az, amit a régiek proszóponnak és perszónának neveztek. Minden más arc- arculat csupán. Dolgok arca és eldologiasult arc. Halott felszín. Áthatolhatatlan húsarc. Géparc. Az eleven arc maszkká dermedése. Lárvaarc és halotti maszk. Új keletű szavakkal: imágó, imidzs, imázs. Az ilyen arcot meg lehet csinálni és le lehet cserélni. A személy arca azonban létezésével együtt adott és felcserélhetetlenül az övé." (Szilágyi Ákos)

Arc/kép

Összerakni egy arcot elképzelésekből, előítéletekből, szavakból.
Lehet-e?

Fa az erdőn...

(Hollán Sándor)

"A fa nélkülem is létezik. Az életnek ez a formája én-mentes és kivetülés nélküli. [...] A fával szemben állva megvan az a lehetőségem, hogy közvetlenül az ismeretlennel léphetek kapcsolatba, azzal, ami nem én vagyok, és ez szabadság érzését kelti."

Kapcsolatba lépni azzal, ami nem én vagyok...Fák? Emberek! A legszebb, mikor valaki úgy válik fontossá, mint Hollánnak a fa: "én-mentesen". Önmagában állva, nélkülem is van. Ez a "vanás", ami számít, ami érdekel. Legszebb álmaimban körülöttem ülnek mindannyian, akik képesek állni, mint "fa az erdőn".

Örvény

Mi mozdult el? A víz, a fa vagy én? Fújt a szél? Van valamiféle alig érzékelhető mozgás? Örvénylés?

"Legyen vörös!"

Még mindig tart a narancs/vörös hangulat. Ma szépen ragyogott a Körút délelőtt, lebegett egy kicsit, féltem, le ne essek.

Reggel nézegettem Lábass csodás fotóit a háztetőkről. Majdnem "hajnali háztetők", valójában ottlikosan azok: amikor egyben látszik minden, valami pára vagy fénytörés (a fotós tekintete?) hatására a koszos falak is csillognak, az elhagyott helyek is lakhatónak tűnnek, a kopott, belakott város pedig az egyedüli hellyé válik, ahonnan nincs hova elmenni, de nincs is miért, hiszen a szépség barátságos arccal néz a tetőkről, házakról, falakról, utakról.

Szóval egyensúlyoznom kellett a lebegésben. Heti egy szabad délelőtt meggyőzne róla, hogy még élek.

Vasárnap óta...

(Rauschenberg)

Ezen a héten újabb remek beszélgetés(ek). Irodalmi hét, újabb kedvenc költővel. Csoda! Talán folytatódás, kis nyugalom. Narancs színű sál.

"Felvállalom, hogy így tudom szeretni
azt is, ami nyilvánvalóan elnyom.
Ami lehűt, nyomaszt, felsért, taszít.
Ha így lett, hát így kell, hogy boldogítson."
(Karafiáth Orsolya)

"Élte távoli tó-
éltető."

Esetleg

Na, esetleg még Moszkva...Vagy Zebegény. (?)

Éjszaka

"Éjszaka
mély szaka-
dék szava..."
(Muskát Zsuzsa)

Álmatlanul, várva valamit, a reggelt akár. Nincs mit mondani, csak ez a várakozás, ami ébren tart. Szép Ernő versében sétál az ember az Andrássy úton, elmegy a Hősök terére, aztán ki a Városligetbe, ott mereng az elmúlásról. Egyszer álmomban benne voltam ebben a versben, de nem lámpák világítottak, hanem mécsesek. "MÉCS"-így láttam a szót magam előtt. Elővettem a verset, és döbbenten néztem a cím szavainak kezdőbetűit: Magányos éjszakai csavargás.

Fény- lehetne-világos(ság). Menni, csak úgy menni, ahogy "Ernő úr"-nál olvasni, meg Tandorinál persze. Vagy aludni. Pihenni. Most van rá idő...Muszáj most, máskor nem érek rá. Sietve pihenni, amíg lehet, röhej ez is, mindegy.

Csönd, az van.

Fa

(Schiele)

" Egyszer történt, hogy meginogtam,

s elvesztve egyensúlyomat

a feneketlen és királyi csöndben

meg is történt, hogy meginogtam."

(Pilinszky)

Ugyanakkor ez is, persze. Egyszer ez, máskor az. Néha egyszerre. Jó lenne, ha mindig a virágos kedv lenne a biztos. Számot kell vetni, mikor születésnapja van az embernek? Mivel?! Csak örülök a Krasznahorkai-könyvnek, meg a Szüts-Vojnich-albumnak. Meg Feri kisfiának, aki épp ma született. Ternyák 45 lenne ma. Kinga 19 lett.

Ősz van. Esik az eső.

Jobb lenne, ha az időnkénti elrendeződések tartósak lennének. Ha a legfontosabb embereknek legalább annyira szükségük lenne rám, mint nekem rájuk. Ha lehetne őszintének lenni. Ha nem kellene a műmosolyt merev maszkként viselni, hanem az igazi jöhetne magától. Ha lenne kommunikáció az emberek között.

Ha legalább ma fölhívhatnám anyut.

Okt. 4.

(El Kazovszkij)

CSÖND

El!

(Hiroshige)

Múljon már a baj!

Gyógyulás

(Guczó)

Fénykép

(Bálint L.)

Méghogy a fotó átvette a festmény szerepét!

A fotó saját világához tartozik a pillanat megragadása, amire a festmény nem képes. Hosszú előkészületek, színválasztás, elkészítés, rögzítés, keretezés...-ez a festmény. Készség meglátni a látványözönben valamit, az örökké változóban változtathatatlanná tenni teret, időt- ezt pedig a fotó tudja. Lehet nézegetni, ahogy múlik az idő, lassítani a tempót: élvezni a figyelem erejét. Esik az eső, menekül a férfi, indul a villamos. A következő másodpercben talán elállt az eső, kisütött a nap, a férfi megszárítkozott egy közeli cukrászdában, a nő összecsukta az ernyőjét, a villamos kigördült az állomásról. De a kép megmaradt, lehet nézni, belélegezni az eső illatát, érezni a vizes ruha kellemetlen tapadását, a vizes cipőt. Megőrzött egy darab időcserepet.

"Minden megvan"

(Hasegawa Tohaku)

Lekucorodni egy csésze teával, begubózni, élvezni ezt a hangulatot: hogy, talán sokminden rendben van mégis. Örülni a nyugalomnak. Mint akkor, nyáron, hazafelé az autóban, mikor minden a helyén volt, szürkületkor, közeledve a városhoz, számolva a fogyatkozó kilométereket. Vagy Moszkvában, éjszaka a nyitott ablaknál, üvöltő zenében. Mikor minden rendben van egy varázslatos pillanatig. Nyújtani ezt a pillanatot.

Ücsörögve kortyolni a forró teát, közben rájuk gondolni: az "örökre szépekre", akik fontosak, akik hiányoznak. Szerencsés vagyok, sokan lennének, akiket most ide szeretnék ültetni a szobámba.

Tudnom kell, hogy ők megvannak. Hiányoznak.

„Vigyorogj, ha ütnek, vigyorogjon ezer száj! Boldognak tűnsz, mert valami fáj.” (MD)

Pedig ma...

(Dave McKean)

Reménytelen magány,

elfogyó erő-

Ragaszkodni mindig,

kivert kutyaként

futni, mikor elmegy

autón az idő.

Kóborolva lesni,

honnan jön elő

a gazda, aki nincs is.

Semmi-kezét nyalni

hátha ehető

koncot vet, megsimít.

Mikor elmegy, sírni,

üres utcán mindig egyedül

újra semmit várni,

reménytelenül.

(Ma: meglepetés, feladat, nehézség és zavar...Hogyan tudnám? Dehogy. És mégis: megható kérés. Zavarba ejtő.)

Kivert kutya

(Szőnyi István: Kivert kutya)

Sajnos, csak ilyen rossz minőségben van meg ez a kép. Mikor először voltunk Zebegényben, hozzánk szegődött egy kóbor kutya. Jött velünk a múzeumba is, ahol a küszöbön lefeküdt, megvárt bennünket. A múzeumi dolgozók kedvesek voltak vele, enni adtak neki, és még egy év múltán is emlékeztek ránk és a "kivert kutyára".

Mikor haza jöttünk, ott hagytuk a kutyát. Ültünk az autóban, ő pedig futott utánunk, amíg bírt. Mi is sírtunk. Pedig enni sem akartunk adni neki sokáig, mivel tudtuk, hogy nem tudjuk elhozni.

Azóta is lelkiismeret-furdalásom van miatta. Hányszor érzem azt: én is a kocsi után loholó, kivert, becsapott kutya vagyok, aki hitt az embereknek. Folyton küszöbökön fekszem és várok, néha ennem is adnak jóemberek.

Hideg van, esik az eső. Fázom.

Szeretetünk körülményei...

"Úgy tetszik, férfiak és nők egyaránt hibásak. Úgy tetszik, a megalapozott, elfogulatlan és teljességgel igazságos vélemény embertársainkról ismeretlen. Vagy férfiak vagyunk, vagy pedig nők. Vagy érzéketlenek vagyunk, vagy szentimentálisak. Vagy fiatalok vagyunk, vagy öregszünk. Mindenesetre az élet nem más, mint árnyak vonulása, s Isten tudja, miért öleljük oly mohón keblünkre ezeket, és miért szenvedünk távozásuk láttán, hiszen csak árnyak. És miért, ha ez igaz, s igaz még ennél jóval több, miért tör ránk mégis az ablak zugában a látomás, hogy az a fiatalember ott a széken a legvalóságosabb, a legjelenvalóbb, a legismertebb számunkra- miért? Hiszen egy pillanat, s már semmit sem tudunk róla.

Ilyen a látásunk módja. Ilyenek szeretetünk körülményei." (W. Woolf)

Világvége alkalmából

"Viszlát, és kösz a halakat!"
(Galaxis útikalauz...)

Felszívódás

Miután kiszálltam, lassan elindul. Nem nézek felé, hagyom, hadd menjen. Sokáig állok ott mozdulatlanul, nem tudom, mit várok. Már nincs mit várni. Még mindig szemerkél az eső, a cipőm be fog ázni: belelépek a legnagyobb tócsába. Hideg, őszi eső. A házak ugyanolyan feketék, mint mindig, fölöttük a rémült ég szürke kövezete. Csend. Az eső tocsogása, a cipőm kétségbeesett cuppanásai. Megyek. Az arcomra folyó víz betakar, majd vízzé válok én is, ott maradok abban az utcában, szétfolyva, eggyéválva az úttal, szeméttel, a belém lépők cipőjének anyagával.

Felszívódom.

Tata

Mikor ezt láttam a Cseke-tó mellett, Tarkovszkij jutott eszembe. Fénykör. Víz. Ragyogás. Rom.

Szép volt ez a nap, jó volt a kirándulás. Hiányzott már. Régóta erre vágytam. Jó útitárs, jó utazás.

X

"Ez lesz az új tájam."

(Douglas Coupland)

Ősz

Ősz van. Vége a szabadságnak.

Félre...

"...s fejét a leghatározottabban félrefordította a világ elől. Azt terjesztették róla, hogy azért fordította félre, mert hátranézett, hátra, egy Eikan nevű szerzetesre, akinek beszéde oly szép volt, hogy ő, a Buddha tudni akarta, ki az, aki mondja. A valóság azonban gyökeresen más volt: aki csak egyszer is látta, azonnal tudta: azért fordította el ezt a szépséges tekintetét, hogy ne kelljen néznie, hogy ne kelljen látnia, hogy ne kelljen tudomásul vennie, maga előtt, három irányban, ezt a rohadt világot."

(Krasznahorkai László)

Az erősebb lét...

"Hogyha kiáltanék, ki hallana engem
az angyalok rendjéből? és ha netán a szívére
vonna hirtelen egyik: én belepusztulnék
az erősebb lét közelébe."
(Rilke-Nemes Nagy)

Ma meghallgattam azt a kazettát, amin húsz évvel ezelőtti "angyalok" beszélnek. Alig hallani. Recseg és zúg a felvétel. Azt sem tudom, mi lett velük. Az egyik, a legfontosabb, máig külön kategóriaként él bennem. Nem, nem pusztulnék bele az "erősebb lét közelébe".

Hiányoznak.

(Bálint Endre)

Hipotetikus...

(...és létezése hipotetikus.)

Fém keret határolja ezt a hipotetikus benti, és a látható kinti világot. Hideg, törékeny, sok szemmel rám tekintő fém. A kerethez tapadó kosz erezete, vattaszálai. Az élesen kirajzolódó kosz-szálak szépsége, finomsága mögött felsejlő külvilág. A felhő fehér foltja. A láthatatlanban maradó házak hieroglifái. A két világ közötti határ az ablak, ami magára irányítja a figyelmet. Nem a "bent vagyok és kifelé merengek"-közhelyes kivágása. Azt mutatja, ami csak akkor látszik, ha a figyelő odahajol, koncentrál.

A figyelem szépsége.

Állok, vagy suhan előttem a táj? A mozgás és a mozdulatlanság eggyé válik abban a pillanatban.

(Minden hipotetikus. Csak a léte bizonyos.)

(MD)

"Akkor dühbe jössz és kijózanodsz. Ezt már ismered, [...] létezése a te feltevésed volt. Egyáltalán, ahogy a többi emberé, [...] puszta megléte is hipotétikus volt. Vele együtt életed műve, költészete, regénye szintén. Minthogy a tapasztalat nem táplálja többé, [...] létezésének a feltevése nem tartható tovább. Visszamegy a hipotétikusba, az Ingyen moziba (ahonnan jött). Kijózanodsz. (A költészetből is.) [...]

Rossz. De gondolatokból, emlékezetedből össze tudsz rakni sok mindent-mondhatjuk: [...] létezésének teljes illúzióját. Nem rossz mindenestől. (Sajnos, nem elég jó. Egy moccanásnyi empirikus megerősítés megérné a világot, uram.)"

(Ottlik Géza)

"Nem találok szavakat magamra,"

(J.A.)

Angyal

(Frankl Aliona)

Terény

Most Terény: mikor a "naplementés", "lólegelamezőn"-témával az utcán találkozik az ember...

Zaj

(Tom Waits)

Paul Valéry: Fül

Kivételesen érzékeny füle volt, s ebből élt.
De viszolygott a zenétől, a verstől.
Unalmasnak találta a hangzást. A zajok bűvölték el.
A zavaros hangok, ajtók csikorgása, zsákok puffanása
A földön, papír zizegése, s mindenek fölött csodás és
Finom léptei az állatoknak s az embereknek, a gazdag
Ingás, a burjánzó- a dolgokkal teli-
(ford. Zirkuli Péter)

Szeretem, amikor a zene nem a harmónia imitációja, hanem dobogás, kopogás. Legyen recsegés, csattogás, a zene határait keresse, és sebezzen föl, hasítson, marjon, ha tud. Máskor ringasson, simítson, legyen lágy megnyugvás.

??

(Molnár Péter: Csöndház)

Micsoda csönd, ha itt vagy. Micsoda
pokoli csönd.
Ülsz és ülök.
Vesztesz és veszitek.

(Pilinszky)

Beszédképtelenség. Nem bírok. Majd ősszel? Vagy "soha már"? Emlékek, zajok, kérdések.

Elég

Pilinszky János: Elég

A teremtés bármilyen széles,
ólnál is szűkösebb.
Innét odáig. Kő, fa, ház.
Teszek, veszek. Korán jövök, megkésem.

És mégis olykor belép valaki
és ami van, hirtelenűl kitárúl.
Elég egy arc látványa, egy jelenlét,
s a tapéták vérezni kezdenek.

Elég, igen, egy kéz elég amint
megkeveri a kávét, vagy ahogy
"visszavonúl a bemutatkozásból",
elég, hogy elfeledjük a helyet,
a levegőtlen ablaksort, igen,
hogy visszatérve éjszaka szobánkba
elfogadjuk az elfogadhatatlant.

"Ernő úr"

Szép Ernő: Október

Az utcán a szél, a szél végigszaladt
Hintál még a lomb az ablakom alatt

Egy-egy levél hull a járda szélire
Emlékszem, emlékszem, nem tudom mire.

Arc

Leírom, átfirkálom, keresem a pontosabb szavakat, kifejezéseket, de reménytelen, nem érem el így sem. Szeretném leírni az arcot, az apró rebbenéseit, az izmokat, ahogy megfeszülnek- elernyednek. A száj ívét, a mosolyt, aztán az elzárkózást. A bőr sérüléseit, a hegeket. A szem felfénylését, majd a befelé fordulást.

Meghatározni azt a valamit, amiért egyáltalán fontos keresni a szavakat. Hátha a látványban ott a lényeg, valami a titokból megfejthető.

Hátha így közelebb jutok. Hozzá. Magamhoz.

Hiába minden próbálkozás. Kezdek hozzászokni. Legyél te leírhatatlan, meghatározhatatlan reményem, hiányom.

Menni

Tandori Szép Ernő-könyvében verseket idéz, majd közbevetéseivel értelmezi őket: "közbevetéseimmel irányokat találni-találgatni a megismeréshez, megismertetéshez".

Közbevetések, ez jó, gyakorlatilag ezt teszem én is: közbevetéseket fogalmazgatok, ügyetlenkedve a szavakkal.

Sz.E. szövegeiről mondja: "parányi terjedelmű végtelenségmegragadás"-ó, ez tetszik, végtelenség sűrítve a legkisebbe, formátlanság a megformáltban, paradoxonok, szépek..., Szépek.

"Ahogy ő adta kötetei címét-vagy kapta, mikor hogy-, sok semmi, sok minden van itt nála jelen a prózai művekben, ákom-bákom, élet-halál, irka-firka, kenyér...vagy csak hónapok, az ősz...a magány...a rejtekezés...a látszólag lágy anyag váratlan keménysége, metszettsége, végletessége és végtelensége. Az van itt jelen."(TD.)

És a legszebb: "Mire megyünk a kérdéseinkkel is? Mire megyünk akár azzal is, hogy a végsőkig elmegyünk?"(TD.) Elmegyünk...megyünk, haladunk. Csak nézni a dolgokat, csak megfigyelni, várni. Ülni egy padon egy fa előtt, nekidőlni az érdes törzsének, támaszkodni kényelmetlenül akár, kicsit lenni, csak ott lenni.

Sz.E. verseiben sok a jövés-menés, séta, járkálás. "Annyi menés van Szép Ernőnél! Nehéz a megállás. Ahhoz bizonyosság kéne."(TD.)

Bizonyosság? "A kulcsszó- a bizonytalanság", igen: bizonyosság a bizonytalanságban.

A tegnapi séta.

Szempillantás

Szeretném időnként, megrészegülve a kimondhatóság szabdságától mondani a nem-mondhatót.

Becsukni a szemem egy pillanatra, hogy a többiek észre se vegyék az egészet: abban a pillanatban megtenni azt, amit szeretnék, amit jó lenne, amiért egyáltalán érdemes. Egy szempillantás alatt megkeresni egy régi emberemet, akármerre jár: vele lenni. Ugyanabban a pillanatban állni a tenger mellett, hallgatni a végtelen zúgását. Filmet forgatni: lassút és unalmasat: fákkal, padokkal, közeli felvételekkel az emberi bőr pórusairól, megfeszülő és elernyedő izmokról. Moszkvába menni. Érezni a hideget, szorítani a havat, amíg égni, fájni kezd a kezem, és örülni ennek, mert érezhetem. A süppedő, mély hóba lökni valakit, hadd érezze ő is, milyen jó ez a hidegség. Fázzon. Érezze. Akkor, de csak akkor, egy pillanatra átölelni.

Cered

Három nap Cereden, ahol két éve először volt kamera a kezemben. Szép. A fából készült kerítések, a régi kutak, az a zöld szín, amit én "Cered-zöldnek" hívok, a kertek, virágok és a fák, a tavak.

Ha én...

(Balla András)

Szép Ernő: Ha én azt tudnám

Ha én azt tudnám ki a legszebb,
Ha én azt tudnám mi a legjobb,
Ha én azt tudnám merre tartsak,
Ha én azt tudnám mitévő legyek.

Ha én azt tudnám min örüljek,
Ha én azt tudnám mért sóhajtsak,
Ha én azt tudnám minek élek,
Ha én azt tudnám hogy mi lesz velem.

Fontos

(El Kazovszkij)

Fontos.

Ami igazán fontos. Amihez viszonyítani lehet a dolgokat.

Ami igazán fontos, olyan, mint a fa: áll érdes kérgével; megvan, hozzá lehet dőlni, át lehet ölelni, érezni lehet, tapintani. El lehet bújni az árnyékában. Ülni lehet mellette egy padon, elgondolkodni, nézelődni, olvasni, találkozni másokkal, beszélgetni- miközben ott áll mögöttem, ami fontos. Van, hogy fáj az érdesség érintése, de akkor is, mindig a legjobb, hogy VAN, hogy közel lehetek hozzá.

(Tegnap meghalt El Kazovszkij.)